A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Heti egy: a TEHETSÉG

Ligeti Gyuri
2016. április 26., 16:07

Előadó: Prince
Dal: Purple Rain
Megjelenés: 1984. Június 25. (A „Purple Rain” album utolsó dala)

Prince Rogers Nelson az egyes számú példaképem,  úgyhogy engedjétek meg, hogy róla – és az általa képviselt valóságról – próbáljak ma írni, nem egy feltörekvő,  tehetséges zenekarról. Azért érzem magamat felhatalmazva erre, mert 1985 óta – azt hiszem, akkortól – volt időm megismerni a gondolkodás módját: nagy hatással volt rám, nemcsak zenészként, hanem gondolkodó emberként is.


Ezzel ki is mondtam a kulcsszót: a tehetség. Hétköznapi értelemben ezt a szót nagyon sok mindenkire lehet használni bármilyen területen, zenében azonban más a helyzet: szintek vannak. Vannak tehetséges zenészek, zeneszerzők, szövegírók, előadók, és ki tudja még ki mindenki, de hogy ez mind együtt, az nagyon ritka. Prince nagyjából minden popzenei stílusban otthon volt és mestere is volt ezeknek szerzőként és előadóként. Most, hogy már sajnos múlt időt kell használnunk, sok ember megemlékezését olvastam, akik nagyjából ezeket írták le, mint én itt följebb. Egy dologról nem esett szó: mi emelte ezt az embert följebb bárkinél.

A válasz természetesen magától értetődő, ha bele tud gondolni valaki a TEHETség szó jelentésébe. A tehetség abszolút foka, amikor valaki azt TEHET, amit csak akar, mert minden képessége megvan hozzá. Én azt sem szerettem olvasni barátaim emlékezéseiben, mikor Lennonhoz vagy Bowie-hoz hasonlították (noha mindkettőt nagyon szeretem), mert nem egy szint. Bowie és Lennon nagyon tehetségesek voltak, de nem voltak géniuszok.
Az ő tehetségük Prince tehetsége mellett földi dolognak tűnik, aminek egy része hírnév és marketing. Prince viszont naponta több dalt írt meg, állítólag a stúdiójában több ezer kiadatlan felvétel áll. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha valakinek nem az élete a zene, hanem valaki „maga a zene”. Prince maga volt a zene. Nem volt levegőnek hely közötte és a zene között, nem kapcsolatban volt a zenével, nem játszotta,  ő maga árasztotta és a zene árasztotta Prince-t. Amikor felment a színpadra, nem ő ment fel, hanem a zene. Ezért nem kell azon csodálkozni, hogy „hogy tudott mindenkit magával ragadni?”

A válasz ez: Prince volt, amióta világ a világ, és ez a létező nem tűnt el a halálával sem, továbbra is itt van, körülvesz minket és várja a következő kiválasztottat, aki önmagát választja ki – Princehez hasonlóan -, hogy merjen, képes legyen eggyé válni ezzel az örök létezővel.

Szerző: Ligeti Gyuri
Címkék: ,