Heti egy – Klusters: itt az újabb Szorgalmi feladat

A zenekar a semmiből – egyébként Miskolcról – robbant be a magyar indie-köztudatba, de úgy, ahogy azt senki nem várhatta, talán épp úgy, mint anno a Brontë testvérek. A 20 éves koruk elején járó duó úgy jelentette meg debütáló lemezét, hogy azonnal egy világszínvonalú honlapot hoztak létre a koncertlemez dalainak (olbersparadox.com). Ez önmagában is dícséretre méltó teljesítmény volna, ha a dalok nem lennének jók. Itt azonban sláger után sláger jön, ami nem az, az pedig kiröpít minket a világűrbe és újra óhajtjuk az utazást.

Ahogy mondani szokás „a tartalom és a forma” itt egységben szerepel, mind a produkció kereksége, mind a dalok minősége szempontjából nézve. Pont úgy, ahogy egy sok pénzből dolgozó külföldi poszt-rock produkciónál.

A dalról csak annyit mondanék: tökéletes. Mind a koncepciót (lévén, hogy a lemez első dala, ezért meg kell, hogy adja a hangulatot a következő háromnegyed órához), mind a zeneszerzést tekintve: mélységekből a magasságokba jutunk, a végén pedig a gitárszóló az egekig visz minket.

Őszintén szólva, nem értem, hogy tudtak egy ilyen első lemezt megírni, felvenni, miközben önmaguk producerei, grafikusai, látványtervezői is voltak. Ha valaki pénzt akarna áldozni egy magyar zenekarba a külföldi sikerek és magyar büszkeség érdekében, ők legyenek azok. A befektetés bizonyosan meg fog térülni.