Hihetetlenül agyas, fineszes kisregény: Peter Handke – A kapus félelme tizenegyesnél

Vakon vetődve zárlatos ösztönök után, gondoltam, miután becsuktam a magasan jegyzett, világhírű osztrák szerző egyik legismertebbnek tartott, eredetileg 1970-ben megjelent művét. Főszereplőnk, Josef Bloch, egykori futballkapus, egy tévedések vígjátékának is beillő, szürke bécsi délelőttön úgy érzi, kirúgták az állásából, bár semmi nem utal erre. Lelép, betéved egy sörre, ahol felfigyel egy nőre, szimpatikusak lesznek egymásnak, ahogy telik az idő, összemelegednek, és egy szerelmes éjszakát töltenek együtt. Másnap reggel Bloch, a semmitől hajtva, pszichotikus, nihilista nyugalommal, tulajdonképpen minden ok nélkül megfojtja partnerét, és innentől megindul lassan sodródó, egy zen-kertben tett, meditatív sétára emlékeztető „menekülése” a törvény elől. Felkeresi egy régi ismerősét egy határvidéki faluban, ahol éppen egy másik bűnügy zajlik szimultán. Némi lődörgés után visszatér a városba, és egy focimeccsen egy ismeretlennel a kapusok lehetetlen helyzetéről értekezik egy nézővel, miközben a pályán a tizenegyest végző játékos bombája a mozdulatlanul álló kapus kezében áll meg. Ez volna nagy vonalakban a cselekmény.
Ami miatt a könyv letehetetlenné válik, az a nehéz, bonyolult, mégis valamiképpen olvasmányos szöveg maga, a Tandori által játékosan és könnyeden magyarra ültetett nyelvi lelemények. Az egyes szám harmadik személyből nyilatkozó, mindent tudó, és elidegenített narrátor, aki valami fonák módon mégiscsak maga az önmagát kívülről szenvtelenül figyelő, kátrányszerű nihilben ázó Joseph Bloch. Akiről kiderül, hogy kapus, de csapata már nincs. Akinek volt családja, otthona, de már nincs.

Hihetetlenül agyas, fineszes, Camus-t is megidéző kisregény, ami azt az igen érdekes kérdést feszegeti, hogy van-e bárkinek kozmikus, tehát nem írott joga arra, hogy valami radikálissal lendületet adjon annak a bárminek, aminek szerintünk történnie kéne, de mégsem történik.

Peter Handke 1942-ben született az ausztriai Griffenben. Az osztrák neoavantgárd egyik legnagyobb írója és újítója, magyarul olyan műveit olvashattuk, mint Az ismétlés, vagy a Vágy nélkül, boldogtalan. Wim Wenders 1972-ben filmesítette meg A kapus félelmét, Handke pedig társszerzője volt a kultikus státuszt élvező rendező leghíresebb filmjének, a Berlin felett az égnek is. Handke 2014-ben azt nyilatkozta, hogy legszívesebben feloszlatná a Nobel-bizottságot, magát az intézményt pedig „cirkusznak” nevezte, ennek ellenére 2019-ben Olga Tokarczuk mellett ő nyerte el a díjat. Az író 1996-os, angolul A Journey to the Rivers: Justice for Serbia címen megjelent útinaplójában fejtette ki nézeteit a délszláv háborúról, amelyben kritizálta a nyugati médiát a háború okainak elbagatellizálásáért, és a következményeinek kezeléséért. Később nyíltan odaállt Slobodan Milošević mellé, Szerbiát a háború ugyanolyan áldozatának nevezve, mint a bosnyák kisebbséget. Ez már akkor indulatokat szült, amikor 2014-ben az Ibsen-díjat kapta, a Nobel-díj nekiítélése viszont elképesztő, negatív véleményhullámot indított útjára Boszniában, Koszovóban, Albániában, Törökországban és Horvátországban egyaránt. Besiana Kadare, albán nagykövet szégyenletesnek nevezte a döntést, amely szerinte átokként fog ülni a bizottság fölött.
Megkérdőjelezhető nézetei dacára kétség sem férhet hozzá, hogy A kapus… tömör metakrimije, elkent, inverzére fordított teremtéstörténete, amiben elvásik a nyelv, megérdemelten van ott a XX. század legjelentősebb irodalmi alkotásai között. Ne a helyet nézd, ahová a csepp gördülni fog a pohár faláról, magát a cseppet nézd.

Még egy fontos mondat:

„Ebben az állapotában mindent természetesnek látott. Később odaült hozzá a bérlőnő, s Bloch olyan természetesen fonta köré a karját, hogy az a nőnek szemlátomást fel se tűnt. Bedobott pár érmét a wurlitzerbe, mintha nem történt volna semmi, s minden további nélkül táncolni ment a bérlőnővel. Felfigyelt rá, hogy valahányszor szólt hozzá a nő, mindig hozzátette a nevét is. S már nem volt abban se semmi, hogy látta: a pincérnő egyik kezével a másik kezét fogja, a súlyos függönyök sem jelentettek semmi különöset; s magától értetődött, hogy egyre többen állnak fel, s mennek haza.”