Horváth Gáspár (Irie Maffia):“A legboldogabb zenész vagyok ma Budapesten”

2005-ben Élő Marcival ketten hívtátok életre az Irie Maffiat, melyet ma már szokás az ország elsőszámú koncertzenekaraként emlegetni. Tényleg ennyire bejött ez a tíz év?

Horváth Gáspár: Az Irie Maffiaval egyszerűen jókor voltunk jó helyen. Tíz évvel ezelőtt ez a zene képes volt berobbanni, melynek köszönhetően alattunk is villámgyorsan magas fokozatba kapcsolt a gépezet, a semmiből gyakorlatilag néhány év alatt jutottunk el a komoly színpadokra. Mi szinte mindnyájan a tradicionális reggae-és hip hop közösségből érkeztünk, ezt a két – akkor önmagában és tisztán létező – műfajt ötvöztük, így a kezdetekben ez a két szubkultúra termelte ki a közönségünket is. Azóta azonban ez a hibrid elsorvadt, a hip hop és a reggae elemeket asszimilálta az EDM zenék áradata, mára pedig mindez teljesen a popzenében olvad fel. Tíz évvel ezelőtt azonban még lehetséges volt olyan fúzió, amely lendületet tud adni egy zenekarnak. Hozzátenném, mindezekkel együtt az Irie Maffia sokkal inkább jelentett szociológiai értelemben vett újítást, hiszen azok a zenei elemek, amelyek Magyarországon reformnak tűntek, valójában már akkor létező sémákra épültek. Az Irie Maffia legkomolyabb fegyverténye a lokális beágyazottság, ezt kár lenne tagadni, a kezdetektől jó kapcsolatunk volt a köz-és zenei élet kulcsfiguráival.

Az évek során JumoDaddy néven nemzetközi elismertségnek örvendő producer lettél. Milyen párhuzamot vonnál az Irie Maffia és a szólókarriered közt?

HG: Édesapám hangmérnök, a stúdiójában pedig már gyermekfejjel megismerhettem a hangszereket és bepillantást nyerhettem a különféle munkafolyamatokba. Papírforma szerint 6 éves korom óta zenélek, zongorázok, 12 éves koromtól kezdve pedig már kifejezetten digitális formájú dalszerzéssel foglalkozok. A hátterem miatt, mikor tinédzserkorban felrobbant bennem a zene, adottak voltak a lehetőségeim, hogy meg tudjam valósítani az ötleteimet. Valahogy mindig a zenei kozmetikázásban, a felvételek, a hangszerelés útvesztőjében éreztem otthon magam, talán ezért is van az, hogy bár biztos hangszeres tudással rendelkezem, elsősorban nem nagybetűs zenészként, inkább producerként tekintek magamra. Élő Marcival is olyan zenészeket gyűjtöttünk magunk köré, akik a mi szerzeményeinket kezdték játszani: ez azonban nem jelenti, hogy az Irie Maffiaban maradéktalanul ki tudnék teljesedni. Félreértés ne essék, iszonyú boldoggá tesz és büszke vagyok, hogy tíz éve a legjobb barátaimmal zenélek és ebből meg tudok élni. Ez szinte már áldásszámba megy. De az üzenetem megfogalmazáshoz szükség volt és van a JumoDaddynek nevezett elektronikus zenei producer-alteregómra.

Mindkét projekt tánczene. Milyen gondolatiság húzódhat az Irie Maffia mögött?

HG: Az Irie Maffia egy kompromisszumokkal teli zenekar: sokan vagyunk, sokféle képpen képzeljük el a világot. Talán ezért nincs mögöttünk egységes üzenet, a dalok mondanivalója legtöbbször egy-egy frontemberünk, MC-nk lelki világához köthető. Őszintén, ezt soha nem tartottam a legszerencsésebb helyzetnek, mivel szeretem, ha egy dalnak konstruktív üzenete van. Adottak szövegek, melyekkel jobban és adottak, melyekkel kevésbé tudok azonosulni, de az Irie Maffia csak úgy tud hitelesen és színesen működni, ha senkit sem próbálok meg korlátozni a szerzői szabadságában.

Milyen kompromisszumokat követel meg a bevallotan szórakoztatóipari közeg?

HG: Alapvetően popzenésznek tartom magam. A popzenész legnagyobb kihívása pedig nem más, mint megmaradni az önkifejezés és a szórakoztatás közti arany középúton. Tény, hogy a dalszerzést mindig legjobb anyagi felelősség nélkül művelni, elvégre a popzenében – szomorú kimondani – végső soron csak az számít, hogy a termék eladható-e vagy sem. Talán legfőbb célom az életben, hogy ettől dilemmától egy szép napon örökre meg tudjak szabadulni.

A Dj és producer kifejezések jelentése nem csak a zenefogyasztók, de gyakran a szakmán belüliek számára sem teljesen tisztázott. Hogyan kezelik ma ezt a két fogalmat Magyarországon?

HG: A producer a szó eredeti értelmében véve olyan zeneipari személy, aki a produkció kibontásáért felel, a művész önmagává válását segíti elő, afféle katalizátorként. Az utóbbi években a Dj és producer posztok összevonásából létrejött egy túlködösített fogalom, amely lesarkítva gyakorlatlag elektronikus zenei dalszerzőt jelent. A kétezres évek első feléig tartott ki a Dj-k érvényesülésének aranykora, a technikai korlátok leomlása, a telekommunikáció révén azonban már az eddig anonimitásba szorult dalszerzők maguk is reflektorfénybe kerültek. A jó szelekcióért felelős Dj tudása háttérbe szorult, ezzel párhuzamosan a valós szerző került az előtérbe. Ennek egyetlen hátulütője, miszerint a producerek döntő többsége egyszerűen nem rendelkezik kellő előadói rutinnal, ezért általában silány minőségű színpadi teljesítményt nyújt. Akárhogy is, a Dj szerepe számomra jóval nagyobb mozgásteret biztosít, elvégre lehetővé teszi, hogy beillesszem más, engem inspiráló művészek anyagait is a műsoromba.

Skrillex hónapok óta szinte minden fellépésén lejátsza egy számodat. Hogyan ajánlott értelmezni egy ilyen eredményt?

HG: Minél régebb óta tart ez a jelenség, annál kevésbé tudom hova tenni az egészet. Tudom, hogy Skrillex sportot űz a zenei frissességből, napról napra a legújabb zenéket rakja fel, így lett 20 millió dollárt kereső világsztár. Az, hogy engem is beillesztett a saját arculatába, azt jelenti, amit csinálok van annyira progresszív, hogy még neki is megfeleljen. Szakmai szempontból ez számomra olyan elismerés, mintha például gitárosként az egyik ikonom, mondjuk Hendrix vagy a Foo Fighters tűzné műsorra egy dalomat: próbálom alázattal viselni.

Az utóbbi hónapokban először JumoDaddyként, majd pedig az Irie Maffiaval kóstoltál bele az amerikai koncertezésbe. Beszéljünk bár New Yorkról vagy az SXSW-ről, milyen kezdőpozíció Magyarország?

HG: Találkoztam olyan emberrel, akinek el kellett magyarázni, hogy ez voltaképp Europe, ahogy akadt, aki tökéletesen képben volt azzal, momentán mi történik Kelet-Európában sőt, toposzként is el tudta helyezni az országot. Annyi azonban bizonyos, az óceán két partja közti kulturális különbség ép elmével nehezen felfogható mértékű. Legjobb tudomáson szerint az USA kulturális szempontból három gócpont köré csoportosul, ez pedig dél, tehát Austin, Texas, a keleti part, tehát New York és a nyugati part, Los Angeles. Az SXSW-n volt alkalmam megtapasztalni, Austin az élőzene fellegvára, ennek oka és eredménye egyben, hogy kint a zenészek a társadalom legmegbecsültebb rétegébe tartoznak, ez pedig anyagilag és ebből kifolyólag művészileg is felszabadítja őket. Nem csoda, hogy a legkisebb kocsmákban is olyan kaliberű zenekarok játszanak, amelyeket itthon ritkán látni. New Yorkban gyakorlatilag mindent áthat a fekete zene, miközben a társadalom annyira sokszínű, hogyha a fejed tetejére állsz sem tudsz kirívó lenni. A figyelemért való versenyzés a mindennapok része, az pedig, hogy az újra való igény ilyen intenzív, irtózatos kihívást, egyben számunkra talán fel sem fogható szabadságot jelent. Los Angelesben nem jártam, de a barátok elmesélései alapján a nyugati part hasonlít Európához a leginkább.

Milyen sztereotípiákat kell egy ilyen kontinentális találkozás során a feleknek levetkőzniük?

HG: A nálunk megszokott, hagyományos információfeldolgozás egyszerűen nem működik Amerikában. Olyan töménytelen mennyiségű inger ér, hogy egyszerűen nincs idő az emésztésre, a tudatban való lecsapódásra, hanem egyszerűen átömlik rajtad az egész. Zubog az információ, a kultúra, a zene, ez az irtózatos folyam pedig pillanatok alatt képes elsodorni. Ezt egyébként talán a twitteres informácóáradat képezi le a legjobban: a stream netes kifejezés tökéletesen festi le, ahogyan a kulturális információ áradaktént ömlik. Ami a fogadtatást illeti, mivel odakint a nyitottság adott, az emberek képesek Magyarországban valamiféle ismerős kuriozitást látni, elvégre a jelenleg magyarországon születő zenék orszlánrésze az Amerikából érkező hullámok furcsa lecsapódása. Az pedig, hogy milyen hatással van egy másik kontinensen létező országra a kulturális diktálás, legkevesebb tanulságos lehet egy amerikai számára. Az Irie Maffiaval is erre az érzetre próbáltunk építeni a kintlétünk során, ez a legnagyobb fegyverünk.

Tézis, hogy csak alá-vagy túlbecsült művész létezik. Melyik végletet érzed magadhoz közelebb?

HG: Azt kell, hogy mondjam, talán a legelégedettebb, legboldogabb zenész vagyok ma Budapesten. Azzal foglalkozok és szerzek egzisztenciát, amit szeretek. Azt hiszem, ennél többről itthon álmodni nem érdemes. Globálisan azonban jócskán van még feljebb. A külföldi blogos megjelenéseimben rendre alulértékelt producerként vagyok elkönyvelve, és ahogy a legtöbbször hozzáteszik, ez kizárólag a helyi meghatározottság miatt van így. Ezzel az évek során megtanultam együttélni: persze szívesen vállalnék több és nagyobb fellépést külföldön, de az én boldogságom már adott itthon: ha meg is hódítom a világot, ennél jobban már nem fogom érezni magam.