Húsz évvel később: Amon Tobin – Supermodified
Új rovatunkban 2000-ben, vagyis ma már 20 éve készült lemezeket veszünk elő, és hallgatunk újra, vagy éppen fedezünk fel azok közül, amik esetleg anno kimaradtak. A múltkori, frusztrált és dühös Glassjaw után ezen a hétvégén Brazíliába látogatunk, hogy meghallgassuk az elképesztő Amon Tobin negyedik, hihetetlen űrdzsessz lemezét, a Supermodified-ot.
Amon Tobin, bár akkor még nem tudtam róla, hogy ő az, körülbelül 13 évesen került a látóterembe, amikor édesapámmal néztem a Charlize Theron és Marky Mark főszereplésével készült Olasz meló remake-jét. Van egy jelenet a filmben, ahol a robbantási specialista Bal Fült alakító Mos Def és Wahlberg a metrójárat plafonján lógva gyújtóbombákat helyez el a falban, és már akkor feltűnt a jelenetet aláfestő, hihetetlen, kozmikus és sötét, sőt, egyenesen szexi zene, jelentsen ez a szexiség bármit egy pattanásos 13 évesnek. Később, már a gimiben ütött meg ugyanez a dal, mert valamelyik, lakótelepi drámenbészre kattant, tornádófrizurás focistajelölt véletlen bekeverte a Ludmilla-mixek közé. A dal címe Saboteur, és nagyon hosszú ideig pörgette aztán a discman.
Amon Tobin 1972. február hetedikén született Rio de Janiero-ban, eredeti neve Amon Adonai Santos de Araújo Tobin. Amon a ’90-es évek első felében kezdett elektronikus zenével foglalkozni, még Cujo név alatt jelent meg első nagylemeze 1996-ban, ez volt az acid jazz-ben és füstös breakbeat-ben pácolt Adventures in Foam. Ennek megjelenése után helyezte székhelyét Brightonba, és került a Ninja Tune-hoz, ahol aztán gyors egymásutánban jelent meg két, kapásból legendás albuma, az 1997-es Bricolage, amit a Permutation követett a rákövetkező évben. Szinte már ezoterikus hangulatú sample-k keveredtek sötétlő drum’n’bass-szel, harmadik szemed héját feszegető asztrojazz, és Os Mutantes-féle tropicalia leöntve szurkos, fekete breakbeat-tel. Ez a két, hihetetlenül innovatív album ugyan feltette őt a térképre, de fejvakarásra is késztette az elektronikus zenék rajongóit, hiszen ezek a lemezek nem a klubok lemezjátszóira valók, hanem inkább otthoni elmélyüléshez, valamint a szokatlan, ritka kincseket is magába foglaló sample-készlet is megütközésre késztetett mindenkit, akit évekre elvarázsolt mondjuk DJ Shadow.
Persze Amon Tobin nem is lenne Amon Tobin, ha a következő albumán kiszolgálta volna fanyalgóit, ehelyett csavart még egyet a gombon, és a 2000. május 15-én megjelent Supermodified már egy sokkal szerteágazóbb kalandozásra invitál, valahova a korai IDM, a future jazz és a d’n’b közös metszéspontjába, elképesztően jól tervezett hangtájak, tapintható hangulatok közé. A lemezt nyitó Get Your Snack On talán a mai napig az egyik legaddiktívabb darab, amit valaha lemezre vett, a trippelős Deo-ból nincs igazi visszaút, a nyitányban már emlegetett Saboteur visszafogottan kokettál a zsenialitás határával.
Az Autechre, Roni Size és Sun Ra fülledt hármasából született, fékezhetetlen zabigyerek.
A Supermodified egyébként a mai napig Amon egyik legbefogadhatóbb, csúnya szóval élve legkommerszebb albuma, ami szinte észrevétlenül hatotta, és hatja azóta is át a mindennapjainkat, hogy csak néhány, egészen meredek példával álljak elő, a Deo szerepelt Coca-Cola reklámban, a Slowly a Heath Ledger főszereplésével készült Candy-ben. A Chocolate Lovely részleteit hallhattuk az Adult Swim reklámblokkjaiban. A Get Your Snack On hihetetlenül elterjedt muzsika, ami felcsendült többek közt az IGPX című animében, a Gumball 3000 nevű, világot átszelő celeb-autóverseny/utazó cirkusz 2003-as évadát bemutató filmben, a Coors-ért is felelős Molson M sörfőzde reklámjaiban, de még az American Dad!-ben is. És így tovább.
Elképesztően innovatív és ambiciózus album, amit maga Tobin is nehezen lépett meg, de a 2007-es Foley Room, és az elképesztő vizualitással megtámogatott, 2011-es ISAM ismét varázsolt. Miután otthagyta a Ninja Tune-t, saját kiadóján, a Nomark-on keresztül két nagylemezt is megjelentett tavaly, a Fear In a Handful of Dust-ot, illetve a Long Stories-t, amik megmutatják, hogy Amon zenéje a Supermodified óta is egyre csak modifikálódik, el-eltéved az absztrakt, már-már non-music, leftfield kísérleti elektronika izgalmas vidékein.
Ennek a lemeznek az a legnagyobb hibája, hogy tökéletes. Illetve, talán túlságosan is „nagy”. A koncepció nem tudja elviselni, képtelen tartani az elme befogadóképességének határait, így az első néhány hallgatás ijesztőnek hathat. De ha megpörgetted már párszor, menthetetlenül horogra akadsz, és rendesen kísérteni fog. Misztikus, felkavaró, csalogató, de veszélyes utazás a saját talamuszodba, aminek a végén semmi különös nem vár, csak egy nyomtalan, visszavonhatatlan feloldódás a minket körülölelő kozmoszban.
