Húsz évvel később: Deftones – White Pony
Új rovatunkban 2000-ben, vagyis ma már 20 éve készült lemezeket veszünk elő, és hallgatunk újra, vagy éppen fedezünk fel azok közül, amik esetleg anno kimaradtak. Legutóbb Amon Tobin idegenvezetésével tettünk dülöngélő, kozmikus sétát a túloldalon, most viszont a Deftones ezredfordulós mesterműve, a White Pony tokján húzzuk ki a csíkokat.
Sokszor leírtam már a rovat hasábjain, és természetesen most is le fogom, hogy a magamfajta, szorongó koraharmincasoknak talán az egyik legmeghatározóbb zenei élménye a ’90-es évek közepén felfutó nu-metal hullám; nekünk már nem a teljes orcánkon csattant a grunge, inkább már csak a szelét éreztük, és egy kötelező, szakadt Nirvana-pólón túl sok közünk nem volt a dologhoz, bár így hittük sokáig. De ezek a szorongó koraharmincasok, akik ma már mondjuk irodában senyvednek, vagy benzinkutakon lődörögnek, akik a belvárosban túlárazott kézműves sörökre meg a Parkban a Halott Pénzre cserélik be versenyképtelen fizetésüket, vagy épp próbálnak az esélytelenek nyugalmával egzisztenciát összegereblyézni, na, szóval ezek a koraharmincasok a mai napig egy pillanat alatt kapcsolnak, ha megszólal a Nookie, a Falling Away From Me, vagy akár a One Step Closer. És egy kicsit szégyenkezve, meg darabosan, de fejben ugyanúgy tombolni kezdenek.
A Linkin Park, a Bizkit meg a többiek árnyékában ott tevékenykedett, és tevékenykedik a mai napig egy elképesztő zenekar, a Deftones, akik a nevüket a legendás hip-hop birodalom, a Def Jam nevéből, és az ’50-es és ’60-as évek szörf- és csajbandáinak nevére biggyesztett ’tones utótagocskából ollózták össze. 1988-ban alakultak Sacramentóban, és hiányzott belőlük az a sok, mai szemmel már egészen röhejesnek ható külsőség, mint mondjuk Wes Borland arcfestése, vagy a Slipknot komplett kelléktára. Nem, csak egy pár pelyhedző állú, raszta deszkásgyerek, akik se cool, se anti-cool nem voltak, csak belőtték magukat valahová a rap és a metál közé, és iszonyatos alázattal kalapálták össze a maguk útját, mi meg csak néztünk, mint a moziban, amikor megdörrent a My Own Summer, vagy a Chino vendégszereplésével felütött Ice Cube-feldolgozás, a Wicked, a KoЯn Life is Peachy-jéről.
Az 1997-es Around the Fur elképesztő szögelése alatt valahol megbújt néhány rommászívott dub-lemez, de az album végén a kontextusból teljesen kilógó, valószínűtlen, és a neki járó figyelmet soha igazán meg nem kapó Be Quiet and Drive (Far Away) már megvillantotta a Deftones olyan, addig nem teljesen magától értetődő hatásait, mint a The Cure, a The Smiths vagy a Depeche Mode. Egyben pedig az ezredfordulóra elkészülő White Pony mai füllel is elképesztően izgalmas világát is elénk tárta részleteiben. És világossá tette azt is, hogy bár a Deftones sosem vetette meg a hedonista rocksztárkodást (aminek aztán meg is lett a böjtje), nem csak egy szimpla partizós, alkarnyi spanglikat tekergető és bogyókat kapkodó, puncikergető banda, hanem képesek a zenéjükkel addig elképzelhetetlen, már-már a Toolt is megidéző mélységeket is elérni és bebarangolni.
A White Pony 2000. június 20-án jelent meg, és ha az Around the Fur-t hajtó motor a marihuána volt, akkor a White Pony az bizony színtiszta kokain.
Az album hatalmas elkanyarodás a korábbi iránytól, a furcsán atmoszférikus, dühös rap-metal a háttérbe szorul, és hatalmas teret enged a trip hopnak, a shoegaze-nek, a post rocknak, Quicksandet, néhol egyenesen az Unsane-t is idéző, disznóvágó, könyörtelen gitárrobajnak, elhatalmasodott, hűvös és kimért pszichedéliának; Chino szedatív, semmi felé szublimáló hangjából pedig még a The Cardigans és Robert Smith is visszaköszön. Az általunk ismert univerzum peremén túli, experimentál hangtájakat a teljes jogú taggá előlépett, szintetizátorokért és effektekért felelős Frank Delgado szaggatott scratch-technikája egészíti ki, a Koreát hallgatva szinte látjuk, ahogy egy aranyozott bankkártya művi gonddal egyengeti el a kupacokat csinos utcácskákká egy karcos tükörlapon. Frank nem a nu-metal érában szokásos, jelentéktelen scratchelést hozza, azt a két odakent waka-wakát, ami jól mutat a medencés partis videoklipben, hanem önmaga jogán is képes egész világokat megidézni, a Digital Bath egészét átható, kiüresedett, lebegő surrogással, vagy az Rx Queen sörösüveg-szilánkzörgésével.
A legtöbb, igazán naggyá vált előadó mindig a VIP-részleg kiüresedettségéről, és az attól támadt undoráról beszél, ellentétben a Deftones-zal, akik tökéletesen magukévá tették a dekadens menekülést a csillogó high life-ba, saját megoldássá alakítva a problémát, és ezt tökéletesen ragadja meg a Digital Bath spirituális mottóként is kezelhető sora: „I feel like more!”
Persze nem a Digital Bath az egyetlen kiemelkedő pillanat, az Elite zúzása szintén feledhetetlen, vagy ott a Knife Prty tökéletesen pszichopata, késéles kéjgyilkos fantáziálása. Ott van a Tool Maynard-jának vendégszereplésével felvett, monumentális és elszállt Passenger, és a Be Quiet… elidegenedett nagytestvére, a Change (In the House of Flies). A lemezt záró Pink Maggit, és a lemezen nem szereplő, de később abból kifaragott, gimis metálra válaszfricskaként megjelent Back To School pedig világosan mutatja, hogy hiába a magasélet, a sztriptíz meg a narkó, ezek a srácok még minden, vegyszer-indukálta transzcendencia ellenére is tinik maradtak legbelül.
A nagy rocksztárkodás ettől bizonyos pontokon megropogtatta a bandát, a 2003-as, cím nélküli album például komoly késéssel érkezett a kiadóhoz, amit a zenekar egymillió dollárja bánt, a 2006-os Saturday Night Wrist idején pedig Chino küzdött komoly elhízással, depresszióból fakadó evészavarai miatt. A basszusgitáros Chi Cheng 2009-ben került kómába egy baleset miatt, 2013-as haláláig már nem is tért magához.
De mindez nem törte meg a Deftones lendületét, csak némi megfontoltságot is adott. Kinőtték a ciki és szűk nu-metal címkét, és teremtő erejű, minden szinten meghatározó rockzenekarrá váltak. De a White Pony volt az első gyöngyszem, ami elindította őket, egyszerre felfelé és lefelé, ekkor minden a helyén volt. A drogok, a környezet, úgy maga az általános elbaszottság szülte és emelte az égbe aztán ezt a mai napig tökéletes elegyet. A White Pony volt a tudatosan megtervezett változás, amit ők maguktól/magukon látni szerettek volna, és aztán csak nézték, hogy változunk mi is velük együtt. I could float here forever.
Csúcspontok: Digital Bath, Elite, Knife Prty, Korea, Passenger, Change (In the House of Flies)
A teljes albumot ma este 8-tól meghallgathatod az Open Air Rádión.
