Húsz évvel később: Eminem – The Marshall Mathers LP

Ez a rovat baromi jó alkalmat szolgáltat arra, hogy ellamentáljunk azon, mekkorát fordult a világ az elmúlt két évtizedben, illetve, hogy mekkorát is nőtt az a bizonyos kollektív ingerküszöb. Hogy egy másik, 2000-ben szintén albummal jelentkező botrányhőst említsek, Marilyn Manson annak idején a puszta jelenlétével is képes volt kicsapni a biztosítékot minden, gyerekét mindentől túlféltő szülőnél, és valahol ugyanez volt igaz Eminemre is. Ha ma tűnnének fel, már egy maszkulinabb nagycsoportos is lazán körberöhögné őket, de akkor azért még nem volt ennyire magasan a léc. Ne feledjük, alig egy évvel vagyunk a columbine-i mészárlás után, szintén alig egy évvel a WTC összeomlása előtt, egyfajta egyre vékonyodó vákuumban, és bár kissé összeesküvés-szaga lesz annak, amit most mondok, de azelőtt alig egy-két évvel is elképzelhetetlen volt, hogy ilyen figurák, mint Slim Shady, vagy Manson No. 1 celebekké váljanak. Az ezredfordulóra viszont valahogy szükségszerűvé is vált a jelenlétük, megkockáztatom, hogy kormányzati szinten is. Az államnak mindig kapóra jönnek az ilyen figurák, olyan szelep-szerepet is betöltöttek akkor, mint mondjuk az átkosban a Hofi. Hogy legyen egy, aki kimondja, amit mind gondolunk, hogy legyen egy, akire ráfoghatjuk, hogy erről is ő tehet. Nem ez lenne az első eset, múlt héten a könyvrovatban foglalkoztam az Agnostic Front énekesének, Roger Miret-nek az önéletrajzával, abban is kirajzolódik valami hasonló. De most már ideje Eminemre koncentrálni.

Igazi újra-felfedezés volt ez az album, mert bár a The Real Slim Shady-t egyszerűen mindenki ronggyá hallgatta a korosztályomban, sőt, még a Bravo magazin dalszövegfordítását is bebifláztuk, engem személy szerint nem bírt megragadni a csávó munkássága. Nem csak azért, mert akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a hip-hopot eszik-e vagy isszák, hanem azért is, mert akkoriban még nagyon nem jött be nekem ez az attitűd. Ennek ellenére sose gondoltam rá kimondott ellenszenvvel, és csak valamikor a Without Me idején kezdtem el kicsit jobban értékelni ezt a keresetlenül őszinte, saját tökéletlenségeit kendőzetlenül feltáró szövegvilágot. Történetét már milliószor hallottuk, az 8 Mile című, fikcionalizált életrajzi filmet is ronggyá nézte anno mindenki. Úgyhogy erre nem is térnék ki külön.

Eminem, polgári nevén Marshall Bruce Mathers III, már eleve repedt lélekkel született 1972-ben. Az apa nélkül felnőtt és a suliban kis túlzással halálra zaklatott fehér gyerek, aki eredetileg detroiti rap-battle esteken kezdte felépíteni magát, aki aztán visszavonhatatlanul odatűzte Detroitot a hip-hop világtérképre, akiről mára talán az utolsó afrikai faluban is hallottak már. Első lemeze, a nagyjából semennyi visszhangot kiváltó Infinite 1996-ban jelent meg, de ami végül csak kikötött Dr. Dre kezei közt, első, rendes kiadónál megjelent lemeze, a The Slim Shady LP, és azon is főleg a My Name Is pedig igen rövid idő alatt repült a kultstátuszig. Egyben egy csapásra világossá tette azt is, hogy a szinte 100%-ban feketék által uralt hip-hop világban simán királlyá válhat egy messziről jött, hidrogénezett hajú fehér gyerek is, ami ezelőtt totál fantazmagóriának tűnt, és ami miatt sokan magához Elvis Presley-hez is hasonlították. Persze, létezett a Beastie Boys, de ők a mai napig totál külön ligának számítanak. Mára pedig egy fehér rapper kb. annyira ritka, mint a belvárosban a görbe Demszky-karók.

A Marshall Mathers 2000. május 23-án jelent meg, és viharként sodort végig Amerikán, majd az egész világon, és bár a kritikusok pozitívan értékelték a szövegek komplexitását és érzelmi mélységét, a The Slim Shady LP-nél jóval önmarcangolóbb és befelé tekintőbb szövegvilágot, nemkülönben Eminem elképesztően tiszta flow-ját, hihetetlen mennyiségű támadás is érte őt a (részben jogosan) homofóbnak és nőgyűlölőnek beállított dalszövegek elképesztő ellentmondásossága miatt. Az albumot még Lynne Cheney, egykori Second Lady is támadás alá vette, Kanada pedig komolyan fontolóra vette, hogy megvonja Eminemtől az országba való belépés jogát.
Mindez nem változtat azon, hogy az album mind a mai napig mentőövet, fogódzót képes nyújtani frusztrált, meg nem értett tinédzsereknek, nem változtat azon a tényen, hogy nagymértékben hozzájárult a hip-hop mainstreambe emeléséhez, a műfaj komplett újrarajzolásához. Nem véletlen az sem, hogy a Grammy-esővel övezett Marshall Mathers LP a mai napig a világon a legnagyobb példányszámban elkelt hip-hop album, amiből mára már több, mint 35 millió(!) példányt értékesítettek.

Pedig nem egy egyszerű hallgatnivaló. Eminem és Dre mellett a 45 Kings, Mel-Man és a Bass Brothers felel a horrorcore hangulatokban is megfürdetett hardcore raplemez zenei részéért, és még húsz év elteltével is döbbenetes, hogy pl. a lemezt nyitó Kill You mennyire játszva szedi le a fejed. A Dido Thank You-ját hangmintaként felhasználó Stan egy pillanat alatt vált Eminem ikonikus dalává. A The Real Slim Shady könyörtelen viccet csinál a médiát olyan, akkoriban uraló popsztárocskákról, mint mondjuk Britney Spears vagy az NSYNC. Ott van a horrorisztikus Kim, amiben a rapper felesége megöléséről fantáziál, kimondottan grafikusan, és amitől gyerekként rettegtem. A kőkemény Amityville. És a többi, iszonyú zavarba ejtő trekk, amik egyben főhajtások Eminem olyan kedvencei előtt, mint Big Daddy Kane vagy Nas. Vicodin-hajtotta, vak zuhanórepülés egy túlságosan gyorsan sztárrá vált srác darabokra hullott pszichéjének mélyére.

Az albumot később követték a szintén elképesztően sikeres The Eminem Show, és az Encore című albumok, majd hősünk visszavonult, hogy úrrá legyen gyógyszerfüggőségén. Nagy meglepetés volt, amikor visszatért, és azóta rohamtempóban eresztette ránk új zenéit. 2013-ban a folytatás, a The Marshall Mathers 2 is elkészült. Hitelessége pedig a mai napig megkérdőjelezhetetlen. Guess there’s a Slim Shady in all of us. Fuck it, let’s all stand up.

Csúcspontok: Stan, The Way I Am, The Real Slim Shady, Amityville, Kim

Az albumot teljes egészében meghallgathatod ma, szombat este 8-tól az Open Air Rádión.