A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Húsz évvel később: Frank Black and the Catholics – Dog in the Sand

2021. január 30., 13:10

Rovatunk, amelyben 20 évvel ezelőtt megjelent lemezeket veszünk elő és hallgatunk meg újra, halad a korral: az idén 2001-ben kiadott albumokat vizsgálunk meg, hogy lássuk: kiállták-e az idők próbáját. Erős év volt a 2001-es, erős lesz a rovat is. Idei első versenyzőnk a tű alatt Frank Black, az ex-Pixies-vezér Catholics névre keresztelt formációjának harmadik nagylemeze, a napra pontosan húsz éve, 2001. január 30-án megjelent Dog in the Sand. Az albumot teljes egészében szombat este 20 órakor hallgathatod meg az Open Air Rádión.

A klasszikus Pixies felbomlása után Frank Black a kilencvenes évek nagyobb részében jobb-rosszabb szólólemezeken kamatoztatta megmaradt, fölös kreatív energiáit, amik ugyan korrekt munkák voltak, de nem csak hogy nem értek fel a Pixies szürreális és tekeredett poszt-punk zsenialitásához, hanem nem is akartak arra hasonlítani. Egy elég jól nyomon követhető folyamat indult el: Frank Black, vagy, ahogy később nevezte magát, Black Francis mögött egyrészt kialakult egy elemeiben folyton cserélődő, de mindenestül őt a középpontba állító háttér-zenekar, amiből aztán a Catholics lett.

Emellett a Pixies polírozott, csilingelő, szörfözős punkja, felesleges hangok nélküli bombasztikussága is szép lassan a múlté lett, ahogy Frank egyre inkább kezdett visszanyúlni egyfajta koszlott, garázsos, ha úgy tetszik, földhözragadtabb hangzáshoz és esztétikához. A 2001. január 30-án kiadott Dog in the Sand már egészen messzire nyúlt vissza, konkrétan már a korai ’70-es évek Bowie-ja, meg a Brian Jones utáni Rolling Stones köszön vissza, plusz tetten érhető némi visszanyúlás az amerikai folk-hagyományokhoz, finoman adagolt Americana-hatásokhoz. Laza honky-tonk, némi bárzenekar-fíling. És bár a Catholics eddigi, élőben két sávra egy lélegzettel felrántott, „down-to-earth” hozzállása mit sem változott, a hangszerpark, meg maga a zenekar is jelentősen bővül, az eddigi, tisztán elektromos megszólalásba akusztikus gitár, pedálos steel tolakszik be, Rhodes zongora, sőt wurlitzer is felcsendül, és van, ahol egyszerre nyolcan játszanak egy dalban.
Ennek az amúgy nagyon szimpatikus hozzáállásnak talán eddigi legnagyobb hátulütője, hogy nem csak a hangzás nem lett pucolva, amivel amúgy véleményem szerint semmi baj nincs, de maguk a dalok sem lettek megfaragva a legkevésbé sem. Az album egészét tekintve ezzel sincs különösebb gond, de a lemezt nyitó Blast Off, dacára Frank dalszövegírói zsenijének („I’m in a Beckett trance from all that chemical”), és a Pixies óta elkövetett egyik legjobb riffjének, szerintem egyből egy kicsit hosszúra nyúlik. A szövegvilág viszont hibátlan, több rétegű utalásokkal tűzdelt, sosem maníros, mégis meghökkentő képekkel játszadozó, látomásos költészet. A csávó nyilvánvalóan az Idegen szavak szótárával a párnája alatt aludt akkor, és alszik azóta is.

A hangzásban a legnagyobb változást a teljes jogú taggá vált Eric Drew Feldman hozzá, aki nem csak Franknek volt korábban producere, de olyan, a maga korában teljesen felforgató, a magukat addig vájt fülűnek gondoló zenehallgatóknak nem egy álmatlan éjszakát okozó zenekarokban játszott, mint a Pere Ubu, vagy Captain Beefheart Magic Band-je. Mindenképp említést érdemel Morris Tepper szereplése is, aki szintén volt Beefheart háttérzenésze, de pl. Tom Waits Franks Wild Years című, 1987-es albumán is gitározott. A Dog in the Sand-en bendzsóval színezi a St. Francis Dam Disaster című dalt, ami egy huszadik század elején történt katasztrófának állít tragikus emléket, a Llano del Rio-hoz pedig énekével és bihuela-játékával járul hozzá. A bihuela a 15. és a 16 században terjedt el Spanyolországban, röviden az olaszoknál ívó lantnak volt a spanyol megfelelője.

Azért nyomokban a Pixies szelleme is megidéződik, az egykori gitáros Joey Santiago a Blast Off-ban és a bostoni punk ízeket leginkább hozó Robert Onion-ban is penget, bár a dal inkább idézi a Mission of Burma-t, mint a klasszikus Pixies-t.

Az már a Dog in the Sand megjelenése idején is nyilvánvaló volt, hogy mindenféle rosszindulattól mentesen: Frank Black már túl van a legnagyobb zenei csúcsain. Azóta pedig már a Pixies is újjáalakult, sőt, három nagylemezt is felvett, amik nem rosszak, de köszönőviszonyban sincsenek azzal az elképesztő színvonallal, amit a zenekar képviselt a Come On Pilgrim és a Trompe Le Monde közt.
Ennek ellenére a Dog in the Sand jóval több korrekt iparos munkánál. Ugyan semmilyen értelemben sem átütő zenei teljesítmény, és jellegéből adódóan talán nem is lehetne, de így is egy nagyon érdekes és figyelemre méltó, kicsit off-beat darabja Frank diszkográfiájának, ami úgy klasszikus rockzene, hogy nagyrészt sikeresen kerüli el annak kliséit, és úgy hamisíthatatlan Frank Black-cucc, hogy mégsem emlékeztet direktben semmire, amihez ennek a palinak köze volt.

Csúcspontok: St. Francis Dam Disaster, Robert Onion, Bullet, Llano del Rio

A lemezt teljesen egészében szombat este 8 órakor hallgathatod meg itt: Open Air Rádió

Húsz évvel később: Stephen Malkmus – Stephen Malkmus
febr. 27., 19:09
Húsz évvel később: Man Or Astro-Man? – Beyond The Black Hole
febr. 20., 18:38
Húsz évvel később: Propagandhi – Today’s Empires, Tomorrow’s Ashes
febr. 6., 19:02