Húsz évvel később: Gorillaz
Rovatunk, amelyben 20 évvel ezelőtt megjelent lemezeket veszünk elő és hallgatunk meg újra, halad a korral: az idén 2001-ben kiadott albumokat vizsgálunk meg, hogy lássuk: kiállták-e az idők próbáját. Erős év volt a 2001-es, erős lesz a rovat is. Egy hete Lars Frederiksen és kísérőzenekara, a The Bastards első lemezét csápolhattuk végig, ez alkalommal viszont a generáció, ha nem is feltétlenül zenei értelemben, de egyik legmeghatározóbb, legvalószerűtlenebb furipop-lemezét, a debütáló Gorillazt illesztjük a tű alá.
Tavaly május elején, amikor már közel négy hónapja igyekeztem kvázi-rendszeresen összekalapálni egy-egy múltidéző cikket, hamar előkerült Kid Koala első nagylemeze, a Carpal Tunnel Syndrome, illetve Del Tha Funkee Homosapien tobozmirigy-nyitogató, LSD-nyalogató lemeze, a Both Sides of The Brain. Ez csak azért érdekes, mert mindkét úriember komoly szerepet vállalt a Gorillaz kultikus, első lemezén.
A Delről szóló cikkben azt írtam, hogy: „2000 számomra egyik leginkább beragadt vizuális ingere nem más volt, mint a leviatáni méretekkel megáldott, harcsaszájú bohóc rapper-szellem a Gorillaz sötét és csavarodott debütáló klipjében, a Clint Eastwood-ban (és az azt továbbszövő Rock the House-ban), ami a velem egykorúak tömegeit babonázta meg. Nincs köztük olyan, akinek ne lett volna tőle akut dallamtapadása, akár évekig. Legutóbb egy kollégám emlegette fel, tegnap.”
Jelentem, a szóban forgó dal egy kicsit se vesztett az erejéből, és látatlanba’ lefogadom, hogy rengeteg korombelinek a mai napig olyan jelentőséggel bír a trekk, mint szüleinknek bírhatott az Another Brick in the Wall, vagy teszem azt, a By The Rivers of Babylon. Az album többi részét viszont régen nem hallottam már, úgyhogy most el is indítom, addig pedig gyorsan vegyük végig a kötelezőket.
A Gorillaz-t hivatalosan 1998-ban álmodta meg a Blur frontembere, Damon Albarn és a vizuális koncepciót életre keltő Jamie Hewlett, eredetileg simán Gorillaként, de aztán biztos eszükbe jutott, hogy azon a néven már létezett egy kibaszott jó magyar psychobilly-dzsindzsapunk formáció, és talán nem kéne rázni a pofonfát. Persze csak viccelek.
Megismerkedésük története is egész mulatságos, 1990-ben Graham Coxon, a Blur gitárosa, aki már akkor Hewlett rajongója volt, felkérte őt, hogy készítsen interjút a nemrég alakult Blurrel a főleg képregényekkel foglalkozó Deadline magazinnak, ahol akkor Hewlett Tank Girl című képregénye futott. Már akkor kiderült, hogy Jamie és Albarn egy kicsit sem kedvelik egymást; előbbi pl. többször is lenyilatkozta, hogy mekkora seggfejnek tartja az utóbbit. Az sem segítette a helyzetet, amikor Jamie Hewlett összejött Coxon ex-barátnőjével, Jane Olliverrel. Mindezek ellenére, amikor Jane és Hewlett szakítottak, Albarn bulvárdagonyában tündöklő kapcsolata az Elastica-ból ismert Justine Frischmann-nal pedig az utolsókat rúgta, a két mákvirág közös lakást bérelt ki a londoni Westbourne Grove-on, 1997-ben. Ahol aztán, állításuk szerint, az MTV-t bámulták, amikor kipattant a fejükből a Gorillaz koncepciója. Hewlett nyilatkozta azt is, hogy szerinte, ha túl sokáig nézed az MTV-t, az egy kicsit olyan, mint a pokol, valódi szubsztancia nélküli, légüres tér, amire egy virtuális zenekar egy frappáns komment, pofátlan fricska lehetne.
És persze Albarn személyes játszótere, számára a Blur egyre inkább művészi korlátot jelentett, és rengeteg olyan alapja gyűlt össze, ami szerinte már nem működött volna Blur-számként. Elmondása szerint az egyik első Gorillaz-dal egyébként az On Your Own volt, ami azért még helyet kapott a Blur 1997-es, cím nélküli lemezén.
Felejtsd el a konceptlemezeket, a Gorillaz megteremtette a koncept-zenekar fogalmát, ami már csak azért is hatalmas bravúr, mert maga a banda nem is létezik. Saját világukban a Gorillazt négy számkivetett, fiktív muzsikus alkotja: 2-D felel a szintikért, illetve ő látja el a frontemberi feladatokat is, a távol-keleti sztereotipikus csodagyerek Noodle gitározik, Russel Hobbs dobol, a basszust pedig a banda kánon szerinti alapítója, Murdoc Niccals pengeti, sajátos univerzumuk pedig elképesztő videóklipekben, kisfilmekben és interjúkban elevenedik meg. A mi állítólagos valóságunkban viszont a zenei részért Dan Nakamura, ismertebb nevén Dan, The Automator felel, akinek absztrakt ütemeit és ritmusait a már említett Kid Koala akasztja meg azonnal ható scratch-varázslataival, nem egyszer elérve Del Tha Funkee Homosapiennel hármasban elkövetett, a végtelen, fekete űr káoszában fogant „hip-hoperájuk”, a Deltron 3030 kozmikus magasságait. Albarn pedig valódi frontemberként ott van, sajátos orgánuma mindössze négy dalban nem csendül fel, azoknak is világossá téve, kiről van szó, akiknek a Blur azelőtt maximum a Balaton-parti kocsmák zenegépeiből rendszeres időközönként felcsendülő Vúú-húú-dalt jelentette.
A debütáló Gorillaz-album 1998 és 2000 között készült el Albarn saját, Studio 13 névre keresztelt stúdiójában, illetve a Geejam Studios-ban, Jamaicában. Végleges formájában 2001. március 26-án jelent meg, és a végeredményt tekintve egy Petri-csészére emlékeztet. Itt aztán tényleg nincsenek műfaji korlátok, a Gorillaz tulajdonképpen erőlködés nélkül, hótsimán egybegyúrja a leftfield, kísérleti elektronikát a korai ’90-es évek sötét, nyúlós trip-hopjával, a latin zenét a rágógumi-poppal, néha punk rockos döngetések csapnak át lo-fi dub dülöngélésbe és vissza, hogy aztán veretős, pszichotróp hip-hop keveredjen trópusi pszichedéliával, azonnal ható britpop-fogóssággal és lila, művészkedő art rock-hatásokkal. Olyan vendégek tűnnek fel, mint Miho Hatori, Tina Weymouth a Talking Headsből, vagy a Buena Vista Social Club éléről ismert Ibrahim Ferrer. És akkor még mindig csak a standard albumról beszélünk, de azért érdemes megemlíteni, hogy a Gorillaz kismillió változatban jelent meg, egy csomó dal van, ami csak a malajziai, a koreai vagy a US Deluxe kiadásokon szerepel, sőt, 2002-ben az eredeti album dub-változata is megjelent Laika Come Home néven. Persze mindenféle műfajt összekutyulni egy dolog, de mindezt ennyire homogén, a mai napig ilyen zsigerileg ható formában a világra szabadítani már egészen más szint. És külön elképesztő az a felszabadultság, ami az egész cuccot körüllengi, a lemezt nyitó, akusztikus sufni-jangle-hip-hop keverék Re-Hash önfeledten idézi meg a ’90-es éveket, a Tomorrow Comes Today lebegése 20 év elteltével is ugyanakkora varázslat, mint akkor volt, a 19-2000 csajbandás refrénje még ma is kicsit röhögésre ingerel. Az album vége felé a dubos, kicsit latinos Slow Country annak ellenére is a lemez egyik csúcspontja, hogy Automatornek és Albarnnak is egyaránt egy ismeretlen zenei terület, és amiben még a The Specials egyik legnagyobb dala, a Ghost Town is megjelenik, hangminta képében. A Jó, a Rossz és Csúf főtémáját folyton előszedő Clint Eastwood-ról pedig ezredszer is el kell mondani, hogy az az én generációm egyik legemblematikusabb zenéje, a mi Smoke on the Waterünk, amivel majd mi fogjuk a gyerekeinket a lemezjátszó meg az épp aktuális sztrímelős izé elé szegezni. Egy csoda.
Persze vannak, mindig lesznek botfülű fanyalgók, akik tök lesajnálóan legyintenek erre a „hülye meselemezre”, és mindig lesznek olyanok is, akiknek a Gorillaz örökre egy Blur-leágazás marad, és inkább emelik ki Albarn másik, elhíresült mellékprojektjét, a The Good, The Bad & The Queen-t, mert az legalább „igazi zenekar”, és amit én mondjuk tizedennyit se hallgattam. Nincs igazuk, a számok pedig magukért beszélnek. A Gorillaz nemcsak a Guinness Rekordok Könyvébe került be, mint a világ legsikeresebb virtuális zenekara, de a saját jogán is meghatározó, élő, lélegző, önjáró művészi kinyilatkoztatássá érett, aminek aztán többször is összejött a varázslat, nem egy albumuk lett sokszoros platina, és ami tavaly már a hetedik nagylemezét jelentette meg. I got sunshine in a bag.
Csúcspontok: Tomorrow Comes Today, Clint Eastwood, Rock The House, 19-2000, Slow Country
A teljes album:
https://www.youtube.com/watch?v=aIWgr3yGoPw
