Húsz évvel később: Infectious Grooves – Mas Borracho
20 évvel később című rovatunkban 2000-ben, vagyis ma már 20 éve készült lemezeket veszünk elő, és hallgatunk újra, vagy éppen fedezünk fel azok közül, amik esetleg anno kimaradtak. Legutóbbi alkalommal Kool Keith Matthew című albumával búcsúztunk el, és egy kissé méltatlanul elfeledett albummal térünk vissza. Porondon az Infectious Grooves utolsó nagylemeze, a Mas Borracho, amit ma este 8-tól teljes egészében meghallgathatsz az Open Air Rádión.
Véget ért 2020 posztapokaliptikus nyáriszünete, ideje nekünk is egy partialbummal búcsút mondani a kánikulának.
Az Infectious Grooves ötlete Mike Muir, a Suicidal Tendencies frontemberének a koponyájából pattant ki 1989-ben, mint a súlyos, crossover anyazenekar mellett kajlán szaladó, lökött és komolytalan, folyamatos parti-készenlétben feszülő funk-metal side-project. A supergroupban olyan arcok fordultak meg, mint az első lemezt, az 1991-es The Plague That Makes Your Booty Move…It’s the Infectious Grooves-t feldoboló Stephen Perkins a Jane’s Addictionből, Rocky George, a Suicidal eredeti gitárosa, aki később a Fishbone-t és a Cro-Magst is erősítette. Turnén gitárosuk volt a Faith No More-os Jim Martin. Tiszteletbeli tag volt még a The Vandals és a DEVO dobosa, Josh Freese, aki megfordult az A Perfect Circle-től a Sublime-on keresztül a Nine Inch Nails-ig kábé mindenhol, vagy Dave Kushner, akinek neve leginkább a Velvet Revolverből lehet ismerős.
Bár a Suicidal Tendencies lemezein már megismerkedhettünk Mike Muir tekeredett humorérzékével (ha fel akarnád idézni, ez például egy kiváló pillanat lehet újrahallgatni az Institutionalized-ot), de az Infectious szédült humora már inkább az olyan, pihentebb agyú szörfrock-bandákat idézi, mint a Man or Astro-man?, vagy a Servotron. Fricskaként nekik is van Eddie-forma kabalájuk, csak az övék egy antropomorfizált, űrből jött őshüllő, név szerint Aladdin Sarsippius Sulemenagic Jackson III, aki dalokat összekötő intermezzókban, és élő fellépéseken is kozmikus tiszteletét teszi. Háttértörténetét leginkább az 1993-ban megjelent Sarsippius’ Ark című második albumukon mesélték el, amin maga Mike Muir helyezkedett a funk-őrült űrlény koponyájába, egy évre rá pedig már kint is volt a Groove Family Cyco, amiről a Violent & Funky sokat pörgetett MTV-slágerré is vált. A videoklip első ízben tárta a világ elé a 2003 óta már a Metallicában basszusozó, hispán-indián félvér ősember, Robert Trujillo döbbenetesen laza mozgáskultúráját is.
Viszonylag hosszú szünet után, hat évvel később, egész pontosan 2000. augusztus 29-én érkezett a zenekar eddigi utolsó nagylemeze, a Mas Borracho, amelyen már kissé elmosódnak a Suicidal Tendencies és az Infectious Grooves közti, vékony, de határozott határvonalak, és nem csak a legénységbeli átfedések miatt. Az IG itt már jobban emlékeztet a Suicidal Tendencies 2-re, mint saját magára. De ez, akármilyen rosszul is hangzik, nem válik a kárára, nem fullad homogén unalomba, mi több, egy nagyon is erős lemezt kapunk, ami egyszerre és sikeresen olvasztja magába a ST harapós tresselését, a korai RHCP punk-funk vadulását, George Clinton mágikus P-Funk pszichedeliáját, meg az olyan, mindenféle spektrumon túlmutató előadók bogarasságát, mint a Primus, a Ween, vagy akár maga Frank Zappa. Hiába állítja a lemez címe ferde spanyolsággal, hogy részegebb, mint valaha, ez még annak dacára is egy nagyon kompaktul összekalapált album, hogy néhány tétele még az IG amúgy elég bő stílushatárai közé se fér igazán be. Gondolok itt például a lemezt szinte kettévágó, 21st Century Surf Odyssey című ökörségre, vagy a teljesen eszement Just a Lil’ Bit-re.
Húsz év elteltével azt kell mondjam, hogy bár nem kimondottan az album hibája, de azzal, hogy negyedik lemezére az IG ennyire „megszuiszájdölösödött”, sajnos „jogosan” tűnt el Muir olyan elképesztő munkái között, mint az 1999-es, teljesen hibátlan Suicidal-lemez, a Freedumb, vagy a már említett, számomra az Infectious Grooves abszolút csúcsát jelentő, elképesztően színes, pikareszk, elmeroggyant Sarsippius’ Ark. És bár az Infectious hivatalosan sosem oszlott fel, több lemezt egyelőre nem készített, és félő, hogy már nem is fog; így egy kicsit lejtmenetben került oda a pont ennek az egyébként lehengerlő albumfolyamnak a végére. De a hagyaték ismeretének hiányában kiváló belépő lehet a maga jogán talán nem különösebben jelentős, de attól még méregerős partilemez, amit bátran dobhatunk fel bármilyen, civilizációnkat jelöletlen tömegsírba temető házibuliban. Jöhet a pestis, a covid, a zombik, zika, Bilderberg vagy Soros, szarni rá, tökmindegy, mindig lehetsz részegebb.
Csúcspontok: Just a Lil’ Bit, Lock it in the Pocket, Wouldn’t You Like to Know, Please Excuse This Funk Up, Fill You Up
Az albumot ma este 8-tól meghallgathatod az Open Air Rádión.
