Húsz évvel később: Kid Koala – Carpal Tunnel Syndrome
Új rovatunkban 2000-ben, vagyis ma már 20 éve készült lemezeket veszünk elő, és hallgatjuk újra, vagy éppen fedezünk fel azok közül, amik esetleg anno kimaradtak. Legutóbb a Morphine sötét búcsúlemeze, a The Night volt a téma, most viszont, az előző, gyász okozta sokkot kiheverendő, Eric San, vagyis Kid Koala lökött és napsugaras debütalbuma, a Carpal Tunnel Syndrome került a tű alá – ami éppen ma jelent meg húsz éve.
Valamivel túl voltunk az ezredfordulón már, amikor először lett számítógépem, perceken át kerregő betárcsázós nettel, és amikor meguntam, hogy – kis túlzással – órákba telik egy cicis fotó betöltése, a zenevadászat felé fordultam. Szép lassan eljutottam az elektronikus zenéken át Amon Tobin és a Ninja Tune kiadó nevéhez, és azon keresztül vésődhetett az agyamba ennek a különös előadónak a neve. De mivel a YouTube még épp csak kialakulóban volt, a koleszban pedig már nem volt lehetőségem egész éjszaka tölteni a .rarba csomagolt, rettenetes minőségű albumokat, ideiglenesen elfelejtődött.
2012-ben egy barátommal és az akkori barátnőmmel elmentünk Katowice-be, az OFF! Fesztiválra, és két koncert között, egy délután, félrészegen egészen elképesztő kínálattal rendelkező lemezárusokat vettem észre, és kezembe került Kid Koala 2003-as, Some of My Best Friends are DJs című albuma. Annyira beleszerettem az artworkbe, hogy hiába tudtam, hogy csak 3-4 nappal később tudom majd meghallgatni, ott helyben leszurkoltam érte a 40 zlotyit, vagyis akkor durván 2800 forintot. A papírtokban a CD mellett egy totál elszállt, 50 oldalas képregény, a Nufonia Must Fall is ott lapult, illetve egy kivágható, travel-size sakkszett is a kombó része volt, de nem vitt rá a lélek, hogy ollóval nekiálljak a gyönyörű albumot darabokra szedni.
Ennyiből is látható, hogy rovatunk éppen porondon lévő hőse finoman szólva sem teljesen százas. Zenészként Kid Koala 1996-ban tűnt fel először Scratchcractchcratch című demójával, amit ugyan felkapott a Ninja Tune, de a rengeteg illegálisan felhasznált hangminta miatt – amik közt kantoni nyelven felolvasott menütől tüsszentő embereken át Charlie Brown különkiadásokig és ősrégi comedy sketch-ekig minden volt –, végül csak 500 példányban, „for promotional use only” felirattal terjesztettek. A kiadó azonnal szerződtette a fiatal, koalajelmezbe öltözött művészt, és a beígért hat hónap helyett 2000. február 22-én, tehát négy évvel később jelent meg a Carpal Tunnel Syndrome (tehát éppen ma húsz éve), és bár évek óta folyton előveszem, semmivel sem vagyok közelebb annak a megfejtéséhez, hogy mi a franc is ez. Jó, alapvetően hip-hop. Hip-hopszerű. Kicsit jazzes is. Valami ilyesmi.
De felismerhető dalok, na, azok nincsenek, csak egy tonnányi, iszonyú indokolatlan, de végtelenül szórakoztató, kézzel szabdalt hangminta egy nyolcsávos felvevőn, celluxszal, sulifixszel maszatosan egymáshoz ragasztgatva, mindenféle utólagos számítógépes cicoma nélkül, és elsöprő, művészi szintre emelt scratch-elés. Egy gyűrött, kávéfoltos post-itre tűfilccel felskiccelt filmzene halovány ötlete, egy már letűnt érából integető, sercegő, végtelen loopon szaladó jazz-szilánkok bájos kavalkádja, összevigyorgós történetmesélés lemezjátszóval.
Hihetetlenül intim, a mai napig durván kísérleti album. Bohózat, egy zenei börleszk, vicces hangminták lógnak egy laza damilon. Elmélyült, megfoghatatlan, ódon és bensőséges trip, a legkevésbé sem a klubok mélyére, hanem inkább egy kuckós szobában egy lazán fellőtt rakéta mellé való. Bár a Fender Bender beat-jére nagyon rá lehet csúszni, magyar fülnek pedig külön öröm, amikor a Roboshuffle-ben a Bëlga Jön a Gólem!-jének témájára ismer.
https://www.youtube.com/watch?v=IcvJuZOYYV8
Kid Koala nemcsak a mainstream egyik legvalószerűtlenebb színfoltja, hanem egyben annak egyfajta szürke eminenciása is – hallható például a Damon Albarn-féle Gorillaz első lemezén. De a Dan The Automatorral és Del tha Funkee Homosapiennel közösen életre hívott, Deltron 3030 nevű, monumentális hip-hopera-projektnek is szerves része. The Slew név alatt a Wolfmother tagjaival közösen vett fel szanaszét szkreccselt garázsrock albumot. Szerepelt Mike Patton Peeping Tom nevű mellékprojektjében. Olyanoknak készített remixeket, mint DJ Vadim, a Coldcut vagy Yusef Lateef. Mire az a CD a kezembe került Lengyelországban, már olyanokkal turnézott együtt, mint az Arcade Fire, a Beastie Boys, DJ Shadow, Björk vagy akár a Radiohead.
Miután hazaértünk a fesztiválról, rongyossá hallgattam a CD-t, és egy évre rá élőben is elkaphattam ezt az elképesztő művészt. Nagyon mélyen emlékezetembe vésődött az az este, de sajnos egy szó sem adja vissza igazán azt a hihetetlen mennyiségben ránk szabadított pozitív energiát és jókedvet, úgyhogy nem is próbálkozom megfogalmazni. Inkább nézzétek meg ezt a videót, ami ugyan nem a pesti koncerten készül, de átadja a lényeget:
A Carpal Tunnel Syndrome az ezredforduló egyik legváratlanabb és legformabontóbb lemeze, megfoghatatlan és a mai napig jobbára értelmezhetetlen, egyáltalán nem egyenletes és nem hibátlan album; a szó legszorosabb értelmében vett szerzői lemez, annak minden emberi esendőségével, mégsem túlzás kijelenteni, hogy egész egyszerűen csak simán zseniális, amit egyszer minden vájt fülűnek hallani kell.
Ja, ehhez a lemezhez is járt egy képregény, annak a borítójára felfirkált idézettel köszönök el: „Ehhez a képregényhez ingyen CD jár!”
Csúcspontok: Fender Bender, Roboshuffle, A Night at the Nufonia, Scurvy, Barhopper 2
