Húsz évvel később: Kool Keith – Matthew
20 évvel később című rovatunkban 2000-ben, vagyis ma már 20 éve készült lemezeket veszünk elő, és hallgatunk újra, vagy éppen fedezünk fel azok közül, amik esetleg anno kimaradtak. Előző alkalommal a Deftones kokain-hajtotta csodaalbuma, a White Pony volt terítéken, most pedig Kool Keith épp ma húsz évvel ezelőtt megjelent Matthew című albumát vesszük elő.
Kool Keith, eredeti nevén Keith Matthew Thornton 1963-ban született Bronxban. A fiatal Keith 1984-ben alapította meg a kultikus New York-i hip-hop bandát, az Ultramagnetic MCs-t, aminek debütáló albuma, az 1988-as Critical Beatdown új mérföldkövet jelentett a formálódó hip-hop íródó történelmében, köszönhetően az akkor iszonyú formabontó, szellős és minimalista hangzásnak, illetve a bizarrul humoros, absztrakt, tekergő tudatfolyamra emlékeztető szövegvilágnak, amik tömve voltak szatirikus, pszeudo-tudományos blablával, sztratoszférán túli, kozmikus kacérkodással, elképesztően gördülékeny belső rímekkel (amik például Eminem stílusára is óriási hatással voltak) és teljesen abszurd, túltolt braggadocio-val (vagyis amikor az MC-k, főleg rap-párbajokban magukat fényezik). Az album bevallottan óriási hatással volt a Public Enemy több mint legendás lemeze, az It Takes a Nation of Millions to Hold Us Back produceri munkálataira. Továbbá szerepelt ezen az albumon egy dal, a Give The Drummer Some, aminek egyik sorát évekkel később a Prodigy hangmintázta a Smack My Bitch Up című, világhírű dalában (A Prodigy egyébként már korábban is használt Kool Keith-hangmintát a nem kevésbé legendás Out of Space-ben is).
https://www.youtube.com/watch?v=6eSrD3bvZAE
Első szólólemeze Dr. Octagon név alatt jelent meg 1996-ban, ez volt a Dr. Octagonecologyst, ami nagyjából akkora alapalbuma a horrorcore irányzatnak, mint mondjuk az első Gravediggaz. Ugyanebben évben Ultra név alatt jelent meg közös lemeze Tim Doggal, az Ultramagnetic MCs egykori tagjával, ami egyfajta Szent Grál a Kool Keith-rajongók táborában, hiszen fizikai formátumban igazi ritkaságnak számít. 1997-ben jött a Sex Style, amit már inkább pornocore-nak szoktak nevezni, tekintve, hogy a szövegvilág nem csak egyre szürreálisabbá és profánabbá válik, de egészen elborult szexuális fantáziálások sorjázásában sem szűkölködik.
https://www.youtube.com/watch?v=WnqJUD_vkeA
1999-ben egy új alterego, Dr. Dooom, egy kannibalizmusért, patkányokért és az Államokban a hatvanas évek végén feltűnt Flintstone-családos, gyerekeknek készült, cukorkaízesítésű rágótablettáért lelkesedő sorozatgyilkos tűnik fel a színen, hogy már első (koncept)lemeze, a First Come, First Served első dalában megölje Dr. Octagont. Még ebben az évben megjelenik a második album Kool Keith név alatt, a Black Elvis/Lost in Space.
Az absztrakt hip-hop Mike Pattonjaként sikeresen darabokra tépte pszichéjét a alternatív személyiségeivel és véget nem érő kollaborációival és angyalporral (el is mondta magáról: „I don’t even feel like I’m a human being anymore”), közben pedig szépen, lassan a hip-hop egyik legszokatlanabb és legexcentrikusabb figurájává vált, olyan arcokkal egy ligában, mint MF Doom, vagy Del Tha Funkee Homosapien, és aki olyanok lemezein szerepelt, mint a Yeah Yeah Yeahs, vagy a már emlegetett Mike Patton-féle Peeping Tom.
Az ezredfordulóra valószínűleg megszólalt a vészcsengő Keith tudatának mélyén, hogy a kaleidoszkóp-szerűen szilánkokra tört psziché alatt van egy kissé elhanyagolt, eredeti személyiség, akinek ideje volna már némi teret engedni, mielőtt teljesen elsorvad. Ennek megfelelően lett az album címe Matthew, ami a középső neve, és nem zavar be se az asztrostrici-napszemüveg, se a plasztik Elvis-séró, sem valamelyik félőrült földönkívüli. És tőle szokatlan módon a zenei rész is majdnem teljes egészében az ő munkája, egyedül az utolsó dalban jegyzi a beatet KutMasta Kurt, illetve egy-egy fítet kapunk csupán Black Silvertől és Freddie Foxxx-tól.
Megjelenésekor a Matthew elég sok hideget kapott a rajongóktól, és való igaz, hogy nem ér fel az olyan albumok mellé, mint a Black Elvis vagy a Dr. Octagon, visszatekintve mégsem érzem ezt kimondottan jogosnak. Igaz, hogy furcsa itt nagyon minden, nincsenek itt a jól megszokott külsőségek, a már bejáratott, gyógyszereken trippelő, kozmoszban elveszett szövegek, nincs az egész lemezt átfogó, elmebeteg, ponyva sci-fi börleszk, se a laza funk.
https://www.youtube.com/watch?v=OqT6IQVkV8U
A király teljesen meztelen, a galaktikus kalandozás helyett itt csupán egy nagy halom, lehengerlően monoton, a végtelenségig, az aljáig levetkőztetett, minimalistán kopogó sufnibeatekre fektetett düh, és fricska van, beszólogatás a szakmának és a nagyvilágnak. Nem is annyira album, mint egy dühösen telefirkált napló ez, egy állandóan csavargatott szelep, szabadjára eresztett frusztráció, rajta néhány olyan emlékezetes banger, mint az agresszív 27 Shots jobbegyenesei, a lemez végén terpeszkedő Back Stage Passes szögletes funkyja, meg az album csúcspontját képző Operation Extortion/Baddest M.C./Extravagant Traveller képezte dalhármas. Ha sosem jött még szembe Kool Keith lökötten erőszakos, gyógyszerfüggő képregényrajzolók kollektív tudatalattijából kipattant, sötéten giccses és pikareszk világa, akkor a Matthew egy óvatos belépő lehet, amivel könnyű horogra akadni. Érdekes színfolt egy immár több mint harminc éve töretlenül alkotó, elképesztő előadó pályáján. Livin’ astro!
Csúcspontok: F-U M.F., Baddest M.C., Extravagant Traveller, Diamonds, Back Stage Passes
Az albumot ma este 8-tól meghallgathatjátok az Open Air Rádión, Bigger Than Hip-Hop című műsorunk Kool Keith különkiadása után, ami 7-kor kezdődik.
