Húsz évvel később: KRS-One – The Sneak Attack – Támad a tanár úr
Rovatunk, amelyben 20 évvel ezelőtt megjelent lemezeket veszünk elő és hallgatunk meg újra, halad a korral: az idén 2001-ben kiadott albumokat vizsgálunk meg, hogy lássuk: kiállták-e az idők próbáját. Erős év volt a 2001-es, erős lesz a rovat is. Egy hete a Gorillaz elképesztő debütálását szedtük elő, ez alkalommal pedig a veterán hip-hop professzor, KRS-One The Sneak Attack című, épp ma húsz éve megjelent albumát kaptuk le a polcról.
Már nem az első alkalom a rovaton belül, hogy megidézem a Tony Hawk-játékokat, hiszen ezeknek a programoknak, persze amellett, hogy végtelenül szórakoztató adrenalin-pumpák, legnagyobb erényük a hihetetlenül széles látókörű, de nagyon profi módon válogatott soundtrack. Vidéki kissrácként, lélegző szubkultúra híján, egy-két környékbeli kölyköt leszámítva, főleg ezekből a játékokból szedtem azokat a zenéket, amiknek aztán, mivel ronggyá játszottam őket, nagy része be is akadt egy életre. KRS-One-ról is csak jóval később tudtam meg, hogy kicsoda, de az ezen a lemezen megjelent, Hush című dalt álmomból felébresztve is fújom.
KRS-One, polgári nevén Lawrence „Kris” Parker 1965. augusztus 20-án született Dél-Bronxban, és a nyolcvanas évek közepén tulajdonképpen azonnal a színtér egyik alaparcává vált, először, mint graffiti-művész. Aztán ő, D-Nice és DJ Scott La Rock megalapították a Boogie Down Productions-t, aminek 1987-es, Criminal Minded című lemeze nem csak minőségét tekintve megkerülhetetlen, hanem a társadalmilag és politikailag tudatos rapzene egyik első, dokumentumértékű albuma. Nem csak hiteles képet festett Dél-Bronx mindennapi életéről (a „Boogie Down” a városrész egyik beceneve), hanem a fekete polgárjogi mozgalmak üzenetének hordozásában is simán játszik akkora szerepet, mint mondjuk a Public Enemy, csak nem annyira a militáns, inkább a népnevelő, később pedig egyre inkább a spirituális vonalon. A KRS-One művésznév maga is a Knowledge Reigning Supreme Over Nearly Everyone rövidítése, és erre a népnevelő jellegre utal másik, elterjedt művészneve is: Teacha.
1988-ban a Public Enemyvel közösen hívta életre a Stop the Violence mozgalmat, hogy a színtéren elharapódzó, sok esetben faji indíttatású erőszaknak elejét vegyék.
A BDP zeneileg az egyik legelső példája a jamaikai patois, a dancehall és a hip-hop házasításának, emellett pedig irányadója a vonalnak, amit ma gangsta rap néven ismerünk.
Scott La Rock 1987-es meggyilkolása után a BDP tulajdonképpen KRS-One szólóprojektjeként működött 1992-ig, ez idő alatt öt nagylemezt hozott ki, amiken nem csak politikai nézeteit hangoztatta, hanem mondjuk a vegán életmód egyik nagyköveteként is megfogalmazta gondolatait például a Beef című dalban.
Saját neve alatt 1993-ban jelent meg első albuma, a Return of the Boom-Bap, ezen szerepel egyik leghíresebb dala, a Sound of Da Police is, ami, látva a rendőrség máig nem szűnő „túlkapásait”, sajnos érvényesebb, mint valaha.
De, hogy kicsit lájtosabb vizekre evezzünk, KRS vendégeskedett az R.E.M. 1991-es, Out of Time című albumán a Radio Songban, a rákövetkező évben pedig Bradley Nowell kalapált össze egy KRS-One című, akusztikus dalt a rapper hangmintázott szövegeivel a Sublime első, 40oz. to Freedom című lemezére.
A The Sneak Attack az első viszonylag nagyobb kvázi-hallgatása, négy év szünet és egy nyugati parti kitérő után jelent meg 2001. március 27-én, tehát pontosan ma húsz évvel ezelőtt, ismét hazai pályán, New Yorkban. Ha úgy tetszik, visszatérés a felhígult csatatérre. És bár a hip-hop igazi aranykorának már leáldozott, ez a lemez még az új évezredben is igazi, hamisíthatatlan, nagypofájú, oldskool hardcore rapzene, annak minden pozitív és negatív töltetével együtt. Alkarnyi vastag aranylánc, befűzetlen Adidas, a kereteket szétfeszítő ego. Nincs is nagyon más dolgod, mint megadni magad neki. Meg nem is nagyon tudsz mást csinálni, mert az olyan, hihetetlenül dögös tételek, mint a The Lessin, a Hiphop Knowledge vagy a már emlegetett Hush, egy pillanat alatt az ujjuk köré csavarnak.
Az a helyzet, hogy minden erénye, megkérdőjelezhetetlen kúlsága ellenére itt nem annyira a zene a fontos, nincsenek se tűpontos beatek, se különösebb kísérletezés, semmi iszonyatosan kiemelkedő, nem ettől nagy szám. Semmi új nem történik. KRS maga itt a fontos, az a már említett, mindent maga alá temető ego. A The Sneak Attack egyedül abban az értelemben egyfajta fordulópont, hogy itt kezdtek először eltolódni a hangsúlyok. Ez a lemez kicsit kevésbé thug, és egyre inkább tanítás. Programadás. Megjelenik egyfajta vallásos aspektus, itt kezd körvonalazódni a The Temple of Hip Hop ideája, egy szinte már egyházi szintre emelkedett szerveződésé, aminek küldetése, hogy bátorítsa a DJ-ket és az MC-ket, hogy írjanak, a rádiókat, hogy játszanak egyre több és több, politikailag és társadalmilag igazán tudatos rapzenét a sok súlytalan klubmuzsika helyett. És egy kicsit elvonják a figyelmet az olyan, a hip-hopot a mainstream gagyiba emelő figurák elől, mint mondjuk Jay-Z. Az albumot záró The Raptism legvégén konkrétan el is hangzik kiáltvány maga. Ez a vallásos geller egyébként a következő évben megjelent Spiritual Minded című albumon csak tovább csúcsosodik, a lemez egészen komoly gospel-hatásokat mutat.
A fazon a kezdetek óta ott van, az a fajta csóka, akire joggal mondhatjuk, hogy legenda. De ha nem vagy megveszekedett raprajongó, esélyes, hogy nem sokat mond neked a neve, mert Kris nem adja magát el, nem adja a nevét fake produkciókhoz sem, nem hajlik, mint a nád. Megmarad undergroundnak minden körülmények között, és ez egyben azzal is jár, hogy nem mindenkinek fog tetszeni, amit mond, de az biztos, hogy ha egyszer szembejött, nem fogsz elmenni mellette szó nélkül.
Technológiai áldás és egyben átok az, hogy a jelenben minden zene, minden információ egy kattintással elérhetővé vált. Mert ez a korlátlan hozzáférés azzal is jár, hogy a megszerzett információ mögött nincs valódi kutatás, és így nincs is a feldolgozó számára valódi értéke. Breonna Taylor és George Floyd esete világosan mutatja, hogy a feketék, de igazából bármilyen kisebbség egyenjogúsága, minden porhintés ellenére, még mindig nem létezik. A felnövő generáció tisztában van azzal, hogy ez nincs rendben, és tisztában van azzal is, hogy változás kell. Tisztelet a kivételnek, de ezt a szolidaritást viszont többnyire csak a düh táplálja, és nincs mögötte valódi tudás, csak úgy öltözködsz, mint a feketék, meg kiírod, hogy #blm.
Pontosan ezért kell figyelni az olyanokra, mint a professzor úr.
Csúcspontok: The Lessin, The Mind, Hiphop Knowledge, Hush, Shutupayouface
