Húsz évvel később: Lars Frederiksen & The Bastards

Lars Frederiksen neve, ha nem ugrana be elsőre, a Rancidből lehet ismerős, aminek ugyan nem volt alapító tagja, hiszen csak a második, Let’s Go című albumon debütált, mára ugyanolyan meghatározó tagja a csapatnak a zavarba ejtő hajkölteményeivel együtt, mint Tim Armstrong.
Az ezredfordulóra a Rancid már túl volt öt, simán csak kurvajó lemezen, és bebizonyították, hogy nem csak tökéletesen hasznosítják újra a hetvenes és nyolcvanas évek street punk meg oi! hagyományait, hanem a maguk jogán is meghatározó zenekar, akik magabiztosan építik be zenéjükbe a reggae-t, a skát és sok minden egyebet, mi több, az 1998-as Life Won’t Wait egyike a legszínesebb lemezeknek, amit valaha hallottam.
Nyilván Lars-ban is mocorgott némi bizonyítási kényszer, hogy megmutathassa, mit tud egyedüli dalszerzőként, és nem tartom kizártnak azt sem, hogy terápiás szempontból is szüksége volt erre az albumra, hiszen testvére, Robert Dapello, a Zero magazin szerzője alig egy hónappal a lemez megjelenése előtt hunyt el agyvérzésben. Az alig több mint fél órás album 2001. március 20-án jelent meg az Epitaph és a Hellcat gondozásában. Hiába vállalta Tim Armstrong a lemez produceri munkálatainak jó részét, az albumon játszó zenészeket egytől egyig Lars válogatta, ő írta a dalszövegeket és két feldolgozás kivételével ő szerezte az összes dalt is, tehát a szó minden értelmében szerzői lemez, klasszikus szólóalbum, Tim minimális belepiszkálásával.

Amit itt hallunk, nyilván a jellegzetes, reszelős vokálok miatt is, nyomokban ugyan megidézi a Rancidet, de annál sokkal szorosabban kötődik a klasszikus, brit gyökerű street punkhoz, nagyon homogén, túl messze nem kalandozó punklemez, ami készülhetett volna 1978-ban is. Nem hangzik itt el az égvilágon semmi olyasmi, amit ne hallhattunk volna már régi The Clash-, The Casualties-, vagy akár The Exploited-albumokon, és szövegileg sem hoz semmi különöset. Páros lábbal arcba politikai puffogás, drogok, prostik, bandák, utca mocska, alkohol. Kivételt képez a két feldolgozás, az egyik a To Have and To Have Not, aminek eredetijét az angol folk-énekes és baloldali aktivista, Billy Bragg követte el, a másik pedig Eddie Holland 1963-as Motown-slágere, a Leaving Here, amit korábban egyébként a Motörhead is saját képére formált. Különösen a feldolgozások fényében érdekes, akár ellentmondásos fricskaként is felfogható, hogy a Lars szülővárosát megéneklő Campbell, CA fő gitártémáját a brit, neo-náci Skrewdrivertől kölcsönözték.

A Dead American című dal a kanadai születésű, vuduval és okkultizmussal is ökörködő, nem egy ördögűzésen átesett, 2019-ben pedig Alzheimer-kórral diagnosztizált pankrátor, Ian Richard Hodgkinson, vagyis Vampiro bevonuló zenéje volt.
A The Bastards második lemeze, a kicsit személyesebb hangvételű, de összességében kevésbé patent Viking 2004-ben jelent meg, aztán a banda beszüntette működését.
Ugyan a szó semmilyen értelmében nem zseniális, ami ezen a lemezen történik, közel tökéletes lenyomata, egyben Lars személyes időkapszulája, annak a különös, soha vissza nem térő életszakasznak, ahol az érzés, hogy minden lehetséges, és bármit megúszhatsz, rapszodikusan váltogatja egymást a felfokozott izgatottsággal, elemi frusztrációval és időnként a teljes kilátástalansággal. Az a fajta, enyhe OCD-t okozó lemez, ami évekre képes beragadni az autód magnójába, hogy aztán annyiszor meghallgasd, hogy mire eladod a rozsdás tragacsot, a könyöködön fog kijönni az egész. Oi!

Csúcspontok: Dead American, To Have and to Have Not, Anti-Social, Leaving Here, Skunx

Az albumot teljes egészében szombat este 20 órakor hallgathatod meg az Open Air Rádión.