Húsz évvel később: Lou Reed – Ecstasy

Miután Lou Reed, művészi nézeteltérések miatt 1970-ben otthagyta a The Velvet Undergroundot, szerteágazó, mindenfélébe bele-belekapó szólókarrierbe kezdett, melynek nagy pillanatait minden, tágabb értelemben vett rockzenét szerető ember ismeri, és ha nem is feltétlenül szereti, mindenképpen elismeri. Hányan próbáltuk a valamelyik első spanglinkat épp összeügyetlenkedve összecelluxozni frissen ripityára tört szívünket a Perfect Day-re? Vagy, hogy ugyanannál az albumnál maradjunk, hányan botladoztunk haza még épp’ hogy két lábon a belvárosból, léggitáron dzsigidzsigizve a Walk On a Wild Side-ot, korongrészegen legyőzhetetlennek gondolva magunkat?
Elképesztően hosszú, és termékeny szólókarrierje alatt már a VU tagjaként megágyazott a punkzenének, különösen a White Light/White Heat albumon. Az 1975-ös Metal Machine Music önmagában az indusztriális zene előfutára, ami nélkül se a Ministry, se a Nine Inch Nails, de még a Godflesh sem úgy szólna, ahogy mi megszoktuk, és amit még Lester Bangs is zseniális, de egyben pszichológiai szempontból zavarba ejtő lemezként aposztrofált. Ma már egy lépten-nyomon széthivatkozott mestermű, de annak idején ezrek vitték vissza a boltokba azok, akik egy új Berlin-t vagy Transformer-t vártak. Közben első koncertlemeze, az egy évvel korábbi Rock ’n’ Roll Animal ismét újradefiniálja a rockzenét. És közben hősünk ráfügg arra, lejön erről, évekig él egy transzneművel, kollaborál színházzal, zenészekkel, olyan filmekben szerepel, mint pl. az 1995-ös Blue in the Face, amit maga Paul Auster írt egy, a Brooklyn-bolygón található, nyüzsgő cigarettaboltról.
Közben szépen lassan elérkezünk az ezredfordulóig. Mit tehet ilyenkor egy öregedő, a kábítószerekkel már többé-kevésbé leszámolt ikon, aki addigra már volt gótabb a gótnál, volt punkabb a punknál, akit addigra már első ízben beiktattak a Rock ’n’ Roll Hall of Fame-be? Úgy van – akárcsak a vele együtt őszülő más ikonok, olyanok, mint Neil Young vagy Patti Smith – újabb szólólemezt hoz össze, Lou esetében ekkor a tizennyolcadikat.
Csak közben nem válik önmaga paródiájává, nem lesz belőle rossz ízű, cinkes AOR-balladagyűjtemény sem, mert közben ilyeneket énekel, hogy „not if I wrap myself in nylon, a piece of duct tape on my back”.

A közel 80 perces Ecstasy kiemelkedik Reed szólóanyagai közül, új sztenderdet teremt azok sorában. Szikár gitárokkal megtámogatott, már szinte védjegyszerű fahangon elkántált, elmotyogott, eldadogott számok szerelemről, házasságról, szerelmi kapcsolatok hullámhegyeiről és hullámvölgyeiről, sebeivel és emlékeivel tarkítva. De nem csak egy univerzális témára felhúzott konceptalbum az Ecstasy, hanem egyfajta, nem tudatosan összegereblyézett karrierösszegzés is, ami tökéletesen kiszolgálja a Reed-rajongókat. Ott a Transformerről ismerős glam, egyből a nyitó Paranoia Key of E-ben. A Rock Minuet roncsolt gitárjai, zörgő prózája totál elvarázsol.

https://www.youtube.com/watch?v=EH5hnP_fxHE

És persze itt van a rengeteg filler, hiszen a Lou Reed-albumok sajátos minőségéhez hozzátartozik ez a dagályosság, ez a túlírtság is, hogy dugig van olyan dalokkal, amiket tiszteletből képtelen lennél kiszakítani a sorból, de közben tudod, hogy ha ez vagy az nem lenne a tracklist része, sokkal homogénebb, kevésbé széttartó anyag lehetne. Nincs az a Lou Reed-rajongó, aki képes lenne ugyanazzal a lelkesedéssel végighallgatni és végigujjongani akármelyik cuccát, mindannyian csak a klasszikusokra vagyunk képesek koncentrálni. A Street Hassle-re, a New York-ra. A Coney Island Baby-re. És húsz év elteltével már kimondhatjuk, hogy az Ecstasy is ezen klasszikusok közé, a szólópálya kiemelkedőbb darabjai közé tartozik. Minőségükben hullámzó, maguk módján csillogó gyöngyszemek követik itt egymást. A tántorgó, botladozó Baton Rouge. A keresetlenül őszinte, fojtó Turning Time Around. A lemezt záró Big Sky végén percekig kavargó, zavaros, lúgos feedback. És persze a hátborzongató, lassú és lepattantságában is monumentális, 18 percen át hömpölygő Like a Possum, ami már egyenesen a The Velvet Underground olyan, sebeket feltépő, idegeket szétcincáló darabjait idézi, mint a Sister Ray, vagy a banános lemez végén a lúdbőröztető Black Angel’s Death Song.

Bátrabb, emlékezetesebb, sokkalta kitárulkozóbb és saját anakronisztikusságának tudatában is lehengerlőbb és érzékenyebb album, mint a ’90-es években elkövetett anyagok nagy része. A borítón egy önmaga démonaival frissen leszámolt, többször összetört és megragasztott, önkéntelenül maszturbáló ember szégyentelen eksztázisát látjuk, akinek már nincs bizonyítanivalója, aki ezek után is bármikor kirázna a kisujjából egy ilyet. Már ha akar. A borítót egyébként Stefan Sagmeister, osztrák származású, New York-i designer és fotós készítette, aki olyanok lemezborítóiért is felel, mint a Rolling Stones, David Byrne, az Aerosmith, vagy Jay-Z. Az ő ötlete volt az is, hogy Lou maszturbáljon, míg a fotó elkészült.
Az Ecstasy az utolsó a Reed-lemezek sorában, ami ténylegesen szólóalbum, nem pedig egy valakivel elkövetett kollaboráció. Később The Raven címmel Edgar Allen Poe műveit dolgozza fel, Metal Machine Trio néven alkalmi zenekart hoz össze, ami a korszakalkotó és zavarba ejtő Metal Machine Music ihlette zajzenét játszik. 2008-ban feleségül az avantgárd művész Laurie Andersont. A későbbiekben, különösen a Metallica-val közösen jegyzett Lulu után többször viccelődött azzal, hogy talán már egy rajongója se maradt. Mégis, 2013-as, májkárosodás okozta halála után ismét beiktatták a Hall of Fame-be, ezúttal szólómunkásságáért, és olyanok rótták le tiszteletüket előtte, mint Morrissey, David Bowie, Courtney Love, Lenny Kravitz vagy a Pearl Jam. És 2012-ben még egy föld alatt élő pókfajtát is elneveztek róla!
Az Ecstasy nem hibátlan, nem is kifejezetten kihagyhatatlan darabja egy majd’ öt évtizedes pályának, mégis, ha egyszer rászánnád magad egy saját best-of-Lou-Reed kazetta összekalapálására, meglepően sokszor fogsz utánanyúlni.

Csúcspontok: Paranoia Key of E, Mad, Baton Rouge, Like a Possum, Big Sky

Az Ecstasy című albumot ma 20:10-től meghallgathatjátok az Open Air Rádión.