A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Húsz évvel később: Stephen Malkmus – Stephen Malkmus

2021. február 27., 19:09

Rovatunk, amelyben 20 évvel ezelőtt megjelent lemezeket veszünk elő és hallgatunk meg újra, halad a korral: az idén 2001-ben kiadott albumokat vizsgálunk meg, hogy lássuk: kiállták-e az idők próbáját. Erős év volt a 2001-es, erős lesz a rovat is. Legutóbb a Man Or Astro-Man? Beyond The Black Hole című válogatását hallgattuk meg, ezen a héten pedig Stephen Malkmus első Pavement-utáni albumát helyezzük a tű alá. Az albumot teljes egészében szombat este 20 órakor hallgathatod meg az Open Air Rádión.

Kócoshajú tinédzserként rengeteg, egymástól nagyon elütő hatás ért a delta bluestól a trash punkig, és életem minden érája kitermelte a saját kedvenceit, olyan előadókat, művészeket, színészeket, írókat és satöbbiket, akik képesek voltak hosszútávú nyomot hagyni kicsi lelkemen, és a mai napig nagy kedvvel nyúlok hozzájuk. Ezért is örültem nagyon, amikor a 2001-es albumok listáját böngészve ráakadtam Stephen Malkmus nevére, hiszen az általa vezetett Pavement is egyike azoknak a ’90-es éveket végleges formájára kalapáló, kultikus zenekaroknak, amikre aztán kicsit később teljesen rákattantam.
Az elképesztően sokszínű zenét játszó Pavement sokak szemében, így az enyémben is maga volt Az Indie Zenekar, különösen az 1994-ben kiadott, finoman pszichedelikus csúcslemezük, a Crooked Rain, Crooked Rain megjelenése után, amikor minden valamire való zenekar Pavement akart lenni, és mindegyikük meg akarta csinálni a saját Crooked Rain…-jét. Hogy mást ne mondjak, a Blur például ezt nem is tagadta. A maga idejében a Pavement majd’ mindenki életét örökre megváltoztatta, és a később bekapcsolódókét is változtatja a mai napig, példaként itt vagyok én, aki képtelen vagyok a hatásuk alól kibújni, meg hát különösebben nem is igyekszem, pedig a Crooked Rain… megjelenése idején én még bőven az oviban perlekedtem a homokozólapát birtokjogán.

1999-ig bezárólag öt nagylemezt adtak ki, aztán se puszi, se pá, feloszlottak, úgyhogy a zenekar agyának számító Stephen Malkmus is némileg megzavarodva tekinthetett az új évezred elé. Ugyan a kilencvenes évek közepe óta tagja volt a költő David Berman vezette Silver Jews-nak, valamint az évtized végén pár koncert erejéig tagja volt a Kim’s Bedroom névre keresztelt Sonic Youth side-projectnek, ahol együtt játszott Kim Gordonnal, Thurston Moore-ral, a japán free jazz dobos Ikue Mori-val, aki egy ideig a kultikus New York-i no wave zenekar, a DNA tagja is volt, illetve a Chicago-i avantgard zenésszel, Jim O’Rourke-kal, aki később pl. a Wilco világát szélesítette ki.
2001-re megalakult állandó zenekara, a The Jicks, melynek tagjai már ezen a lemezen kísérik Malkmust, annak ellenére, hogy nincsenek feltüntetve a borítón. Az eredeti terv szerint ez mégiscsak egy afféle szólólemeznek indult, amit Malkmus eredetileg egy kisebb kiadón keresztül szeretett volna csak terjeszteni, és már a megjelenés előtt fellelhető volt itt-ott ilyen munkacímek alatt, mint a The Jicks vagy Swedish Reggae. De mikor a Matador kiadó lecsapott a lehetőségre, ragaszkodtak hozzá, hogy az album simán Malkmus neve alatt jelenjen meg, és úgy is jelent meg 2001. február 13-án. És bár a lemezen a gitárokért, a basszusért, különböző billentyűs hangszerekért és természetesen a szövegekért is ő felel, mégsem szólólemez.

A Pavement feloszlásában nagy szerepet játszott a tagok megromlott viszonya, ami abból is fakadt, hogy Malkmus kreatív energiáit lehúzták a közösbe annyit nem adó többiek, ez a feszültség és ezek a fellegek nagyon erősen érezhetők is a Pavement utolsó, Terror Twilight című albumán. A The Jicks zeneileg nem tér el erősen a Pavement világától, de a hangvétel sokkal felszabadultabb és játékosabb, a megjelenése idején a kritikusok fel is figyeltek erre, és olyan dalszerzőkhöz mérték Malkmus-t, mint Lou Reed, vagy a Television frontembere, Tom Verlaine, akik mindketten az után szabadultak fel igazán, hogy otthagyták az egy idő után béklyót jelentő anyazenekart. Az igaz, hogy a Pavement még saját árnyékaként is sokkal jobb volt bárkinél, aki az ő csapásukon indult el, de ezen az albumon érezhetően eloszlik a fásultság, és érezhető az is, hogy Malkmus lubickol abban, hogy mivel töltse ki az üres helyeket ahelyett, hogy korábbi zenésztársaival utálják egymást csendben. Ez pedig világosan megnyilvánul az olyan, elképesztő hangulatot árasztó dalokban, mint a lemezt nyitó Black Book, vagy a Jo Jo’s Jacket. Hogy a hihetetlenül abszurd klippel megtámogatott, számomra a lemez csúcsát jelentő, kifogástalan indie-slágert, a Jenny and the Ess-Dog-ot már ne is említsem. És nem csak az enyhe enerváltság lesz a múlté, baromi jó hallani azt is, hogy ezek a dalok iszonyú magabiztossággal íródtak.

Begombázott alig-bluesból, csipetnyi Bowie-ból, tróger slacker-jazzből, visszafogottan savas Hendrix-fuzzból, bánatból, melankóliából és fájdalomból kikutyult, a mai napig színes elegy, amit akármikor jó előszedni. Nyilván nem válik akkora klasszikussá, mint a már említett Crooked Rain… vagy a Pavement saját banános lemeze, a Wowee Zowee, de nem is akar azzá válni. És a zenekar kémiája is tartósabbnak bizonyult, hiszen a The Jicks 2018-ban már a hetedik albumát adta ki.
Nincs is más hátra, mint hátradőlni valami vízparton, nézni a szürke eső lógó lábát, belefeledkezni a tépőzárként horzsoló szélbe, hesszölni a téli álmából lassan feltápászkodó természetet simogató, tétova napsugarakat.

Csúcspontok: Black Book, Jo Jo’s Jacket, Troubbble, Vague Space, Jenny and the Ess-Dog

Az albumot teljes egészében szombat este 20 órakor hallgathatod meg az Open Air Rádión.

20 évvel később: Nick Cave & The Bad Seeds – No More Shall We Part
ápr. 10., 17:42
Húsz évvel később: KRS-One – The Sneak Attack – Támad a tanár úr
márc. 27., 17:00
Húsz évvel később: Gorillaz
márc. 20., 19:50
Húsz évvel később: Lars Frederiksen & The Bastards
márc. 13., 17:31