Húsz évvel később: The Donnas – Turn 21

A The Donnas az az együttes, amely felett méltatlanul elsiklott anyád figyelme, és helyettük inkább Marilyn Mansontól és a Slipknottól féltett, pedig ha egyszer is belehallgatott volna a szexpozitív, feminista dalszövegekbe, lehet a magnódat is kibaszta volna az ablakon.
A The Donnas a The Runaways féle hard rock/garage rock vonalat vitte tovább, vagy inkább élesztette újra a kilencvenes évek elején. A négy nyolcadikos lány egy iskolai buli kedvéért állt össze először The Electrocutes néven, ekkor még inkább metált játszottak, viszont hamar átszálltak a rock and roll vonatra, és úgy érezték, egy ekkora váltás megér egy névváltoztatást is, így lett belőlük The Donnas. A kiadók csak későn figyeltek fel rájuk, mire 2001-ben leszerződtette őket az Atlantic Records, addigra már több nagyobb filmben is szerepeltek zenekarként, sőt egy japán turnén is túl voltak. A kiadó úgy növelte a zenekar ismertségét, hogy az épp menőnek számító videojátékok majd’ mindegyikéhez (Gran Turismo 4, Donkey Kong 2, Guitar Hero 1-2, stb.) betoltak egy The Donnas dalt, melynek eredményeképp a 2002-ben megjelent ’Spend the Night’ című albumuk közel tízszeres eladást produkált a korábbi (és későbbi) lemezeikhez képest.
A 2001-es The Donnas turn 21 című lemezük az utolsó, melyet a független kaliforniai kiadó, a Lookout! segítségével vettek fel, ennek köszönhetően a szövegek is elég szabadszájúak. Az albumot az Are You Gonna Move it for Me-vel kezdik, amelyben a korosodó rajongóknak szólnak be, hogy talán nem kéne a telefonszámukkal az alsógatyájukon felugrálni a színpadra, mert úgyis ki lesznek baszva mindjárt.

Az album elég jó képet fest arról, milyen is lehetett az utolsó okostelefon nélküli időkben menő zenekarként turnézni, ahol nem kell az adott zenésznek azzal foglalkoznia, hogy minden zsebben lapul egy fényképezőgép, vagy minden bokorban hallgatózik egy újságíró. Annyit tudtunk, amennyit a zenekarok maguk elmeséltek, és a The Donnas nem szégyenlősködik.
A 40 Boys in 40 Nights című daltól azt kapod, amire számítasz: Donna A. elénekli neked, hogyan volt meg neki negyven nap alatt negyven srác, és hogy a turnén annyira feszített a tempó, hogy nincs is ideje nagyon nézelődni. A Play My Game-ből kiderül, elég tudnod Donna A. nevét, hogy az esete légy, és ha emellé még le is vagy macskásodva, akkor aztán te leszel a tuti befutó. A Midnight Snack is csupa női érzéseket dolgoz fel, mondhatni megelőzi a korát, hiszen a poligámiáról alkotott nézeteit önti dalba: hősnőnk megnyugtatja az aktuális férfi barátnőjét, hogy amaz mindjárt újra otthon lesz, neki csak egy kis nasira kell a fiú így éjfél körül. A Drivin’ Through My Heart az első dal a lemezen, ahol Donna A. megmutatja, neki is van lelke, csak épp jól össze is van taposva. Ezek után nem meglepő, hogy a további dalokban újra a férfiakat ekézi, a Little Boy-ban például közli a sráccal, hogy ne játsszon vele és ne csalja meg, mert ez inkább mégiscsak az ő dolga lenne, majd egy duplacsavarral a Hot Pants című dalban már a szűk nadrágos lányoknak is megmondja, nem jók semmire.
Az album legkevésbé punk része a Police Blitz című dal, ahol már én is elvesztettem a fonalat azügyben, mire is gondolhat a költő, hiszen ki a jó Isten akar rendőrökkel bulizni, de tényleg?
Persze 21 évesen ez a csapongás nem, hogy belefér, de kötelező. (Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem a tököm kivan a steril, stúdiószagú konceptalbumokkal, 2001-ben is ki volt.)
A Living After Midnight (ami amúgy egy közepesen jól sikerült Judas Priest-feldolgozás) és a Nothing To Do remek lezárása az albumnak, a lemez végére épp úgy érzed magad, mint egy buli végén hajnalban, amikor igazából már csak egy sörre vágysz, de megiszod az erősebbet, mert már csak az maradt, és valahogy hazavánszorogsz, miközben bánt a fény és mindened fáj.

Közben azért elmondom, a dalok zenei részéről azért nem írok semmit, mert nem is nagyon lenne mit. Ugyanaz a hardrock hangzás, ugyanaz a pár akkord, megmondós csajos szövegekkel. Ha egyet hallottad, hallottad az összeset.  Ettől függetlenül a The Donnasra 2001-ben szükség volt, mint egy falat kenyérre. Egy olyan évtizeden voltunk épp túl, ahol az énekes- és színésznők még mindig a vetkőzésben és a mellplasztikában látták magukat kiteljesedni, és akkor jönnek ezek a felöltözött lányok, akik úgy viselkednek a férfiakkal, ahogyan a férfiak viselkednek a nőkkel, és közben tök jól érzik magukat. Skandallum! Persze a feminista pop-rock Magyarországon már a ’90-es évek elején kicsúcsosodott a Pa-Dö-Dövel, tőlünk nyugatabbra azért egy picit továbbléptek ennél.

A The Donnas még azért is ritka példája a kilencvenes-kétezres évek bandáinak, mert ők aztán tényleg nem vették magukat túl komolyan. Leírták, amit gondoltak, adtak alá egy kis fasza rockot, buliztak, turnéztak, és soha nem akartak ennél többnek látszani. Tiszta hetvenes évek. Ja és amikor kifogytak, akkor mindenféle indok nélkül bejelentették a feloszlásukat. Az utolsó albumuk a 2007-es Bitchin’, melynek megjelenésekor a tagok még mindig csak 27 évesek voltak. Brett Anderson (Donna A.) azóta a Stripminers nevű zenekarban folytatta, a dobosuk, Torry visszaült az iskolapadba és a Harvardon szerzett jogi diplomát. Sic transit gloria punk.

Csúcspontok: 40 Boys in 40 Nights, Midnite Snack, Drivin’ Thru My Heart, Living After Midnight

Hallgasd meg az albumot teljes egészében szombat este 20 órakor  az Open Air Rádión.