Húsz évvel később: The Ex – Dizzy Spells
Rovatunk, amelyben 20 évvel ezelőtt megjelent lemezeket veszünk elő és hallgatunk meg újra, halad a korral: az idén 2001-ben kiadott albumokat vizsgálunk meg, hogy lássuk: kiállták-e az idők próbáját. Erős év volt a 2001-es, erős lesz a rovat is. Két hete Nick Cave és kísérőzenekara, a The Bad Seeds csodaszép nagylemezét, a No More Shall We Part-ot vettük elő, ezen a héten pedig a holland art-punk tébolyda, a The Ex Dizzy Spells című albumát. A lemezt teljes egészében szombat este 20 órakor hallgathatod meg az Open Air Rádión.
A The Ex egy 1979-ben alakult, holland anarcho-punk banda, ami a megalakulásától számított több mint negyven évben az európai underground egyik legfontosabb, rejtőzködő intézményévé vált. Első lemezük, az 1980-as Disturbing Domestic Peace egy ígéretes, de „sima” punklemez volt, azóta viszont bőven túllépték a műfaj szűk kereteit, és a háromakkordos punk egyre inkább elkeveredett improvizatív free jazz-zel, felbukkant benne a post-punk, a no wave, és rengeteg világzenei hatás, legyen az török, cigány vagy afrikai. Vagy éppen magyar. Ők is egyike annak a számtalan zenekarnak, amely feldolgozta a Muzsikás együttes Hidegen fújnak a szelek című, hátborzongató dalát az amerikai kísérleti csellistával, a hangszer Jimi Hendrix-szével, Tom Corával közös első lemezükön, az 1991-es Scrabbling the Lock-on.
Ez a megállíthatatlan zenei kitárulkozás az 1989-es, Joggers and Smoggers című dupla lemezükön kezdődött, ahol nem csak az addig megszokott hangszerelést rúgták fel, de olyan vendégzenészeket is felvonultattak, mint a Glasgow-i Dog Faced Hermans (mely zenekar gitárosa, Andy Moor később az Ex állandó tagjává is vált), aztán az Instant Composers Pool, továbbá számtalan európai és közel-keleti népzenész, valamint a Sonic Youth tagjai.
Több mint négy évtizedes történetük, az underground zenei életre tett elképesztő hatásuk igazán nem fér bele ennek a rövid cikknek a kereteibe, úgyhogy rá is térnék a Dizzy Spells-re, ami 2001. április 24-én, éppen ma húsz éve jelent meg, producere pedig a Shellac frontembere, Steve Albini, akinek leghíresebb hangmérnöki munkája talán az 1993-as Nirvana-lemez, az In Utero volt.
Persze nem csak a zenei világ alakult át a megalakulás óta, hanem a kezdeti szövegek pro-szocialista, ultraliberális véleménypropagandája is elment egy sokkal megfoghatatlanabb, enigmatikusabb irányba, de a korai dalokat hajtó düh mégsem veszett ki belőlük. Persze a düh önmagában nem sokat ér, ha nincsenek hozzá jó dalok.
De az a helyzet, hogy a Dizzy Spells, minden, a hallgatót próbára tevő, hipnotikus monotonitása, szokatlanul zörgő, fémes ütemei, disszonáns, agresszív alig-dalai ellenére egy iszonyúan jó, feszes lemez. A durván egy órás albumon egyik dal sem rövidebb négy percnél, a legtöbb közelebb van a hathoz, úgyhogy az Exploiteden edződött tarajosoknak nem ajánlanám, de akik szerették a Talking Headset vagy a Wire-t, azok jó eséllyel nem fognak csalódni olyan elképesztő számokat hallva, mint a pattogós Time Flies, vagy a velőtrázó Oskar Beck. Vagy ott van a Walt’s Dizzyland ezredszer is döbbenetes gitárrobaja. Hogy az album egyik számomra abszolút csúcspontját jelentő, lassan, pszichedelikusan hömpölygő, sodródó, majd hatalmasra felrobbanó Rivert ne is említsem. Egy óra az életedből, amit megéri majd újra meg újra átélni, egy óra, amitől szinte keresed az okot, hogy ilyen zaklatott lehess.
Csúcspontok: Walt’s Dizzyland, Time Flies, Haydays, River
A teljes album:
Elérhető az Open Air Rádió appja a Google Play-ben vagy az App Store-ban. Töltsd le, és tedd zsebre a rádiót.
