Így találkoztam tegnap Robert Planttel

Londonban dolgozom egy csoki boltban és kávézóban. Valamelyik nap beállított hozzánk két hangos, mosolygós amerikai nő. A kollégám foglalkozott velük, aki pár perc múlva szólt, hogy menjek oda. “Most találkoztak Robert Planttel” – mondta. Elkezdtem faggatni őket, mi van, hogy történt? Kiderült, hogy Julie és Cheryl cége képviseli Francis Alexander Maloffiyt, aki több, mint  40 évvel azután, hogy megjelent az ikonikus Led Zeppelin IV album, jónak látta beperelni a rockzene élő isteneit plágium gyanújával.

A történet a következő: 1968-ban, amikor Plant, Page, Jones és Bonham még kis srácok voltak a műfajban, többször is felléptek a Spirit előzenekaraként. Egyik számukat, a Fresh Garbage-ot fel is vették a repertoárjukba, és koncerten játszották – szóval, barátinak volt mondható a viszony. A sztori itt véget is érhetett volna, de pár évvel később megszületett a rocktörtenet talán legismertebb balládaja, a Stairway to Heaven.

Randy California, a Spirit gitárosa megemlítette nekik, hogy a Stairway to Heaven és az általa írt, Taurus című szám között sok a hasonlónlóság, de  annyiban is hagyta a dolgot. Az évek során a Zeppelin leghíresebb dala több, mint 562 millió dollárt kaszált. Randy 1997-ben bekövetkezett halála előtt létrehozott egy alapítványt, amely hátrányos helyzetű gyerekeket segít a zene révén talpra állítani. Ennek az alapítványnak a főnöke indított ellenük eljárást 2014-ben, a három még elő Zeppelin tagot pedig tanúvallomásra kötelezték.

És itt jövök én a képbe. Julie megkérdezte, hogy nem akarok-e találkozni Robert Planttel. Azonnal rávagtam, hogy bármit megtennék érte. Jimmy Page-et már úgyis elmulasztottam kétszer: egyszer a zebrán ment el mellettem, de nem mertem megszólítani, egyszer pedig egy órával érkezésem előtt ment el az üzletből, ahol dolgoztam. Konspirálni kezdtünk a lányokkal, és kiagyaltuk, hogy Julie asszisztensének adom ki magam, aki majd csokoládét szállít a művész úrnak a cég nevében.

Megadtam Julie-nak a számomat, és megígérte, hogy keresni fog másnap. Fel is hívott, és mondta, hogy holnap reggel 10-kor legyek a Fleet Streeten az IDRC, kvázi a bíróság épületének halljában. Még mindig gyanakodtam, hogy kamu az egész, de úgy voltam vele: végül is, miért verne át valaki egy ilyen történettel?

Másnap egy hatalmas doboz csokival felszerelkezve megérkeztem a helyszínre, leültem egy bőrfotelbe a bejáratnál, és vártam. Jöttek-mentek az emberek, és egyszer csak megjelent Robert Plant. Magasabb volt mint képzeltem, de persze veszkó csizmájának sarka is dobott rajta. Haja kis copfban összefogva, ősz körszakállal és barátságos mosollyal üdvözölte az a portást.

Izzadó ujjakkal próbáltam lefotózni a telefonommal, és már épp le akartam kapni, amikor észrevettem, hogy be van kapcsolva a flash, így hirtelen lefordítottam a kamerát, nehogy kirúgjanak a lobbiból, és sikerült egy homályos képet készítenem az ölemről.

Robert Plant felment az ötödik emeletre. Pár perccel később megjelent a két amerikai hölgy, és mondták, hogy tartsak velük.

Felmentünk mi is. A liftben mondtam, hogy Plant már itt van, és alig bírtam visszafogni izgatottságomat.

Bementünk a terembe, ahol többen is fontoskodtak. Az előtérben kávé, tea és sütemények voltak. A kihallgatóteremben meg két videofelvevő, írógép, miegymás. Én csak álltam, néztem mint hülye a moziban, és nem tudtam, mi tévő legyek. Csak úgy nem akartam odalépni Planthez, mert tulajdonképpen ki is vagyok én?

Kezemben a csokival csak álltam, és beszélgettem Cheryllel, amíg vérge szóba nem elegyedtek vele. Aztán Julie felém intett, majd bemutatott egyik istenemnek, és mondta neki, hogy csak egy kis ajándékot szeretnék neki átadni.

Robert Plant kezet nyújtott, és nagyon kedves mosollyal üdvözölt. Átadtam az ajándékot, és – állítólag céklavörös fejjel – közöltem, hogy ez csupán egy kis apróság, amivel szeretnék köszönetet mondani neki életem soundtrackjéért és legmeghatarozóbb zenéjéért. Mondtam, hogy nagyon meg vagyok illetődve, mire közölte: “ugyan, semmi okod rá”, és elmosolyodott.

Aztán elkezdett mesélni nekem egy sztorit arról, hogy egyszer Costa Ricán a barátnőjével nyers kakaót ettek, és annyira fel voltak tőle dobva, hogy egész éjjel nem tudtak aludni. A barátnőjének meg be nem állt a szája.

Ezután még váltottunk egy-két szót, majd illedelmesen megköszöntem, hogy fogadott, és elköszöntem tőle, és lányoktól.

Kifelé menet még utánam szólt, hogy mindenképpen tartsam a kapcsolatot  Julie-val és Cheryllel. Megfogadtam, hogy úgy lesz, és mondtam, hogy remélhetőleg, hamarosan láthatom őt a színpadon. Erre mondta, hogy augusztusban mindenképpen menjek el megnézni őt az egyik angliai fesztiválon. Megegyeztünk!

Ezután mintha légpárnákon jártam volna, kiszállingóztam az épületből.

https://www.youtube.com/watch?v=w9TGj2jrJk8