Íme a Rolling Stone magazin 50-es listája az idei év legjobb albumairól

A felsorolást elnézve mindenképp látszik az a törekvés, hogy a Rolling Stone igyekszik friss és mérvadó maradni, és ezért szerencsére nem botoxozott arcú country sztárokkal töltötték meg a listát. Nem reprezentatív a felmérés, csak a lista végiggörgetése után megállapíthatjuk, hogy túlnyomórészt fiatal rap/trap/hip-hop előadók albumait válogatták be, közülük is fiatal fekete nőkét, amitől sokkal izgalmasabb is lett a lista, mintha megint csak Taylor Swift meg Adele lemezei szerepelnének rajta (azzal együtt, hogy ez utóbbi 30 című albuma természetesen újfent előkelő helyen végzett.) De akad itt 14 éves „csodagyerek” is, a latin ajkú Jhay Cortez, akinek szerényen csak Timelezz-re keresztelt albumát itt hallgathatod meg, ha nagyon akarod.

Aztán felkerült a listára egy 20 éves brit lány is, PinkPantheress, aki jó érzékkel nyúl (korát elnézve meglepő módon) a 90-es évek angol elektronikus zenéihez, az atomoszferikus drum and basshez és a garage-hoz, és ötvözi azt lágy, akusztikus hangzással meg bájos vokáljaival; To Hell with It című albumát itt hallgathatod meg.

Kellemes színfolt a szintén brit, 21 éves szívmelengető hangú Arlo Parks és kedves jazzes, popos, hip-hopos albuma, a Collapsed in Sunbeams is.

És izgalmas hang és zene az R&B-ben és elektronikában utazó New Orleans-i Dawn Richardé is, aki hatodik nagylemezét adta ki az idén Second Line címmel.

Az év talán legelképesztőbb videóklipjét jegyző Lil Nas X nevű űrlény hatodik lett Montero című lemezével, amit itt hallgathatsz meg.

Ez meg a klipje:

Leon Bridges a tőle megszokott érzelmes, funky, szépen hangszerelt formáját hozta az idén is Gold-Diggers Sound című albumával, ahogy tette azt Doja Cat is jelen idős, trap alapú amerikai popzenéjével és Planet Her című lemezével, és Tyler, the Creatorben sem kellett csalódni, aki júniusban jelentette meg Call Me if You Get Lost című albumát.

A két ügyeletes szupersztár, Bruno Mars és Andersoon.Paak összeállt és Bootsy Collins főszerepeltetésével csinált egy 70-es éveket idéző funk-soul-brada lemezt An Evening with Silk Sonic címmel, ami a tőlük elvárható színvonalú, igen élvezetes album lett. Persze tudnánk mondani még egy-két dolgot, amitől még élvezetesebb lehetne, de az semmiképp sem lenne célravezető.

A Rolling Stone teljes 50-es listáját itt nézheted meg, mi pedig ajánlunk még 5 lemezt, amivel jobb lesz az év hátralévő része:

Cimafunk (23)

Az afro-kubai származású Cimafunk debütáló, El Alimento című nagylemeze egy olyan pazar funk-orgia, amitől Bruno Mars és Andersoon.Paak mind a húsz ujját megnyalná, illetve minden bizonnyal meg is nyalta, ha már hallotta, hisz október végén jelent meg. Vagy levágta. Mi itt az Open Air Rádiónál nem vagyunk a latin zene feltétlen hívei, de ami jó, az jó, és Cimafunk zenéje pont azért jó, mert az úgynevezett „latin életérzéssel” nem nyomja agyon a lemezt, inkább csak hangulati elemként és keretként használja azt, és közben úgy csöpög belőle a ritmus, ahogy a Buena Vista Social Club tagjai szivarjainak végéről. Még maga a funk nagyapja, George Clinton is feltűnik az albumon, ami nélkül rendes, jó érzésű európai nem megy el karácsonyi buliba az idén.

Madlib (31)

Az amerikai multi-instrumentalista DJ, producer és rapper, Madlib 1993 óta aktív és azóta szállítja egyedülálló soul-jazz-funk-hip-hop-fusion zenéjét. Főbb kollaborátorai a sajnos tavaly elhunyt MF Doom és a sajnos 2006-ban elhunyt J Dilla voltak. Első számát 11 éves korában rakta össze (természetesen apja egyik lemezét használva hangmintázásra), és azóta bármit csinál, csalódást nem okoz. Ahogy most sem: Sound Ancestors című (tizenegyedik) szólóalbuma, amelyen az elektronikus zenei producerrel, Four Tettel dolgozott közösen, szinte a létező összes zenei hatást magába szívja majd szépen ránk önti. Nem az a fajta album, amit bármikor előránt az ember, viszont ez a 41 perc is sokkal izgalmasabb, kísérlezetőbb és tartalmasabb, mint mondjuk bármi, ami az MTV-n az elmúlt tíz évben történt.

Low (16)

Az amerikai alter-rock duó tizenharmadik nagylemeze bár már ősz elején megjelent, igazából most lesz jelentősége. Vagyis már van. A gitáros-énekes Alan Sparkhawk és a dobos-ütőhangszeres-énekes Mimi Parker ugyanis az idei tél soundtrackjét rakták össze nekünk szép dallamokból, meg experimentális elektronikából, elszállt és lassú pszichedelikus rockból. A Hey What nagyon mélyre visz, nagyon hidegbe, de nem kell félni, a zene felmelegít. Mint amikor a fűtött szobából az ablakon keresztül nézzük a hóesést, amibe  egy kicsit bele is bambulunk.

Dry Cleaning (24)

A dél-londoni post-punk zenekar nagyon fiatal alakulat, még csak 2018 óta játszanak együtt. Az áprilisban megjelent New Long Leg az első lemezük, a névjegy, amit elénk tettek bemutatkozás gyanánt. Mi pedig ez alapján eléggé barátkoznánk velük. A zene sötét, de nem taszít önpusztító depresszióba, feszes, de nem pattogós, se nem lassú, se nem gyors, a törékeny énekesnő, Florence Shaw a külsejétől elütő mély és monoton beszédhangja pedig úgy hat az emberre, mint a szuggerálás. A Magazine-t és a Joy Divisiont említik velük kapcsolatban, mint hatást, ők a Black Sabbathot és a Led Zeppelint említették a lemez kapcsán, nekünk meg még a korai The Cure is beugrott. Igazán egyikre sem hasonlít, és ez bennük a jó.

St. Vincent (50)

Hatodik, Daddy’s Home című nagylemezét májusban adta ki az amerikai gitáros-énekes-dalszerző. Mint a korábbi albumai úgy ez is csak azt bizonyítja: St. Vincent egy trendek felett álló, öntörvényű popművész saját(os) vízióval és összetéveszthetetlen hangzással – még ha neki is megvannak az előképei. Az biztos, hogy a Kate Bush-i hagyomány lángját ő viszi tovább. Az új album tisztelgés a 70-es évek New Yorkja és csupa olyan előadó előtt, akiket a művésznő az édesapja lemezes gyűjteményéből túrt elő. St Vincent ezúttal ezeket a régi vinyleket – többek között Bowie-t, Velvet Undergroundot, Lou Reedet, korai Prince-t – használta inspirációul. Ha úgy tetszik, a börtönből nemrég szabadult apjának készített egy lemezt.

Szerzők: Pritz Péter és Wágner Gábor