Irodalmi Tarantino módjára: Marc-Uwe Kling: Qualityland

„Eszedbe jutott már, hogy néha áldást jelenthet, ha nem tudsz valamit? Hogy az embernek talán szüksége van arra a játéktérre, amit az ismeretlen teremt a számára? Úgy értem, tudunk-e egyáltalán szabadok lenni, ha minden pontosan le van mérve és meg van határozva? Mi van akkor, ha egy olyan világban élünk, amelyben minden pontos, mégis minden hamis?”

Marc-Uwe Kling 1982-ben született Stuttgartban, első regénye megjelenése előtt gúnydalok szerzőjeként, erősen politikai színezetű stand-up előadóként és gyermekkönyvek írójaként is találkozhattunk a nevével, magyar nyelven még A nap, amikor a nagymama tönkretette az internetet című gyermekkönyv érhető el tőle.
Kling műve, hogy rondán fejezzem ki magam, tulajdonképpen a világon semmi újat nem mutat fel, amit egyéb disztópiákból már ne ismernénk, inkább irodalmi Tarantino módjára, úgy kutyulja össze az összes, már felmondott leckét, hogy a végeredmény egy hihetetlenül szórakoztató, de egyben bizarr és nyomasztó jövőkép lesz.
QualityLand világában a szabadság, mint olyan, pl. a döntésekben való, vagy a társadalmi szabadság már nem létezik, csak a megtévesztő látszata, a helyét a mindent felülíró kényelem váltja fel. Az emberek algoritmusokra bízzák a párválasztást, hogy mit szeretnének nézni a tévében, mi legyen az ebéd, és igen, még azt is algoritmusok döntik el, hogy mik a politikai preferenciáik. És voksuk leadása után az emberiség nagy része elégedetten hátradől, és el se jut már talán a tudatáig, hogy a döntéséhez az égvilágon semmi köze nem volt. Alaposan archivált és megfigyelt viselkedésük, digitális lábnyomuk, kimondott szavaik, alig megformázott gondolatfoszlányaik és tetteik alapján a mindent bekebelező rendszer piros és fekete pontokkal jutalmazza vagy bünteti őket, ezek alapján léphetnek feljebb, illetve zuhanhatnak vissza egy százlépcsős társadalmi ranglétrán. És minél magasabban helyezkedik el a polgár, annál könnyebben érvényesül ebben a bizarr, már minden életszagát elvesztett életben. Például egy hatvanas szint feletti polgár élhet azzal a rangjából származó előjogával, hogy a fogorvosnál soron kívül, a többi, jóval hamarabb bejelentkezett, hajnal óta ott ücsörgő, de sajnos alacsonyabb társadalmi pozíciót elfoglaló, fogfájós polgár előtt ülhessen a székbe. Röhejesen egyszerű kiérezni az áthallásokat azzal a jelen valósággal, amiben momentán létezünk.

Riasztóan pontos létlelet az előttünk álló, kétségbeejtő jövőről. Jóslatnak már nem nevezném, mert Kínában egy ideje már kísérleteznek a polgárok olyan, széleskörű monitorozásával, ami alapján az egyén társadalmi brownie-pointokat nyerhet/veszthet. Nem is kérdés, világosan látszik, hogy ez a gyakorlat, ha lehetséges, még szélesebbre nyitja a már így is szinte ütközésig nyílt társadalmi ollót, és az eddiginél sokkal nagyobb éket ver az „elit” és a „csőcselék” közé.
Ezt elégeli meg hősünk, Munkanélküli Peter, miután egy alkalmazás javaslatára lapátra teszi rangban jóval fölötte álló barátnője, aminek következtében a társadalom legaljára, az ún. „semmirekellők” közé keveredik. Egy másik szálon közben egy történelmi jelentőségű elnökválasztás zajlik, ebben az életben először a szélsőjobboldallal kokettáló, populista jelölt, Szakács Conrad kihívója nem más, mint egy android. Aki képtelen hazudni, illogikus döntéseket hozni, aki nem mondja azt, amit hallani szeretnénk, hanem helyette azt mondja, ami van. A társadalmi kiábrándultság e fokán mi vajon melyikük neve mellé húznánk be az X-et? Érdemes ezen elgondolkodni.
Petert, hibás profilja alapján egy csomagküldő szolgálat megállás nélkül bombázza a borítón is látható, rózsaszín, delfin alakú dildóval, ő pedig ezen bepöccenve egy, a rendszer működése ellen határozott állást foglaló, anarchista sejt váratlan támogatásával, megindul rendet csinálni, a rendszer visszásságaink természete, szerkezeti repedései megmutatkoznak, és már majdnem úgy tűnik, mintha, de ekkor… blablabla. Olvastuk, hallottuk, láttuk ezt a sztorit ezerszer, más köntösben, másoktól, kicsit máshogyan.

Akkor miért érdemes elolvasni mégis ezt a könyvet? Mert ne legyenek kétségeink, igenis érdemes.

Először is azért, mert a kesernyés, szatirikus hangnem, a rajzfilmszerű túlzások, a túltolt abszurdum ellenére tűpontosan láttatja világunkat olyannak, amilyen.

A másik, sokkal fontosabb erénye ennek a könyvnek a lapokat végigkísérő, hasfelszaggató, helyenként kimondottan blőd és fárasztó, „németes” humor. A QualityLand, lökött humoránál fogva sokkal pozitívabb hatást válthat ki olvasójából, mint mondjuk Orwell 1984-e, vagy Huxley Szép új világa, egész egyszerűen azért, mert míg az előbb említett két alapvetés elkeserít és lehoz az életről, addig Kling könyve, pont emiatt a félőrült, színes miliő, e miatt a gyökér humor miatt sokkal alkalmasabb arra, hogy reflexszé alakítsa bennünk a kritikus szemléletet, a magabiztos megkérdőjelezés képességét. Hogy kellő távolságtartással, a primitív, felszínes érzelmek torzító hatása nélkül legyünk képesek figyelni QualityLand tiritarka, de elborzasztó világát, azt a pengeélen táncoló, illékony valóságot, amit egy fapadosabb kivitelben sajnos egy ideje már élünk. Ráadásul Kling megadja nekünk a választás illúzióját azzal, hogy a könyv végén terpeszkedő QR-kódot beolvasva hozzájuthatunk egy alternatív befejezéshez is.
Ismerjük a mondást: minden civilizációt csupán három kihagyott étkezés választ el a teljes káosztól.

Még egy fontos mondat:

„Igazság szerint Martyn már kisgyerekkora óta számtalanszor végighallgatta az apjától, hogy buta, és ezt hosszú éveken keresztül minden kétség nélkül el is fogadta. Csak tizenkilenc évesen ötlött fel benne, hogy a dolgok talán nem mindig úgy állnak, ahogy az apja állítja. Ettől a pillanattól kezdve Martyn nagyon okosnak gondolta magát. Szerencsétlenségére azonban nem éppen ő a legélesebb kés a fiókban, és habár számos jogos szemrehányást meg lehetett fogalmazni az apjával szemben, az, hogy hazudott volna a fiának annak értelmi képességeiről, nincs ezek között. Martynnak mindenesetre sikerült a legtöbbet kihoznia szerény képességeiből: politikus lett belőle.”