Bók és sértés – TaxiWars az A38-on
Polihisztornak lenni önmagában még nem bűn. Tom Barmannak nem elég a dEUS frontemberi posztján való helytállás vagy a kezünket elengedő filmek szülése. Az énekes Budapestre látogató kísérleti együttese, a TaxiWars minden idők jazz kvartettjeinek valaha volt legjobb rémálma, s mint ilyen, valódi attrakció. A TaxiWars március 10-én koncertezik a budapesti A38 Hajón.
Legkevesebb hallomásból, ám mindenki ismeri azt az alakot, aki a saját zenekara koncertje után még elhív retrospektív fotókiállításának megnyitójára, mielőtt búcsúzás gyanánt kezünkbe nyomja legújabb – természetesen saját ceruzarajzaival illusztrált – regényének egy példányát. Nem szégyen kijelenteni, hogy az efféle polihisztorok esetében közönségnek, így előbb utóbb a művésznek magának is a fal a adja a másikat. Tom Barman a dEUS frontembereként csatlakozott a belga indie-rock sztárok szellős, ám annál büszkébb táborához, miközben Nick Cave-ven gyakorolt dokumentarista újságírást, valamint tanult mesterségét ápolva a 2003-as Akármerre fúj a széllel rendezőként is debütált.
Az énekes magyarázhatatlan szerencséje, hogy egyike lett európa azon kevés összművészének, akiket az idő lassúsága megmentett a leszakadástól. Barman az évek során úgy alkotott, hogy azt soha nem dörgölte mások orra alá, ez pedig kétségtelenül kifizetődött. 2015 sűrű év volt a dEUS számára, miközben ő maga két filmen, a megvezető című The Alcoholics-en és az, egy asszony elméjének megbomlásába kalauzoló Pull Handle To Openen kezdett dolgozni. Az énekes legizgalmasabb, épülő projektje azonban mindvégig a háttérben maradt: Barman a a New York-ban élő, belga szaxofonos Robin Verheyennel lepaktálva megalapította a TaxiWars-t. A két zenész első ízben 2011-ben Barman mondhatni dance-electro vonalra fűzött mellékágában, a Magnus-ban játszottak együtt, ahol hamar megtalálták a közös hangot.
A tavaly szinte teljes titokban készült névazonos albummal bejelentkező formációt a programmagazinok – részben talán a Maria Schneider és Branford Marsalis zenekarában is megforduló Verheyen miatt – kényszerűen jazz-nek címkézik, holott a sokkal inkább soha el nem készülő filmek betétdalainak gyártásával lehetne meggyanúsítani az együttes.
Az Európán belül világhírű belga bőgős, Nicolas Thys játéka organikus és sötét, a dobok mögött ügyködő Antoine Pierre pedig ifjú titánként került a kontinens jazz kultúrájának két tényezője és az idő előtti legenda Barman jelentette mély vízbe. Tény, hogy a TaxiWars-t túl könnyű lenne egy rockénekes és egy autentikus jazz trió találkozásaként értelmezni, ugyanakkor műfajteremtést is hiába várunk a formációtól, melyet meglepő mód épp a hatvanas évek jazz örökségének szeretete tart össze.
Barman esetenként rapbe vagy egyenest prózába hajló, de mindenképp a dögös szóval illethető énekesi produkciója mindig is kissé idegennek hat majd ebben a nem megszokott körítésben. Ám talán épp ez, a hallgató komforttól való megfosztása kell ahhoz, hogy már csak dafke odafigyelve is rájöjjünk, vannak emberek, akik tényleg többre hivatottak mindösszesen egyetlen dalnál, zenekarnál vagy karriernél.
