„Jobb két lyuk a pólón, mint egy a repülőgépen” – Pritz Péter interjú

Történelmi fordulóponthoz érkezett A Világ Leghosszabb Cikke sorozat az Open Air Rádió oldalán és esténként a rádiótérben. Hogy vagy?

Pritz Péter: Kösz szépen, másnaposan. Befejeztem az AC/DC Back in Blackjét, a sorozat 50-ik részét, és ez a tevékenység néha ivással jár. Főleg például az AC/DC esetében.

Már alig van hátra 2500 rész. Mit gondolsz, elkészülsz vele valaha is?

PP: Rémisztő egy szám. Csináltam egy gyors fejszámolást a telefonomon: ha heti egy cikket írok meg, az mostantól még 48 év. A végét valószínűleg már egy idősek otthonában fogom megírni, vagy diktálni egy nővérnek. És akkor már ilyen bevezetők lesznek, hogy: „68 évvel ezelőtt jelent meg Tricky Pre-Millennium Tension című albuma, lássuk, kiállta-e az idők próbáját.”

Tudod már, hogy melyik lesz az 1000.? Ha igen, összehozhatnánk egy könyvet, aminek az lehetne a címe: 1000 lemez, ami nélkül Pritz Péter nem tudott élni.

PP: Azok közül a lemezek közül valamelyik, amik itt sorakoznak a polcomon – amivel még nem sokat mondtam. Van a Sonic Youthnak egy, A Thousand Leaves című lemeze, lehet hogy az. A széles körökben kedvelt, különféle műfajok klasszikusai mellett idővel szeretnék majd kevésbé ismert, obskurusabb vagy elfeledett lemezekről is írni. A minap hallgattam meg például Bootsy Collins: Play with Bootsy című albumát. Zseni az a csávó, és az a lemez is, és nem hinném, hogy olyan sokan ismernék. Szóval, amellett, hogy ez a sorozat visszaemlékezés, összegzés, időutazás, rock n’ roll memoár miegymás, remélem majd népművelő jelleget is ölt, és a sorozat révén felfedezhetnek maguknak az olvasók még egy-két régi/új kedvencet.

Hogy viseli a környezeted ezt a betegséget? Támogatnak, tűrnek, tiltanak?

PP: Főként támogatnak, néha tűrnek. Szerencsére a barátnőm is lelkes olvasó, ami tök jó, mert jól esik a visszaigazolás. Néha, éjjel, amikor már aludna, előfordul némi nézeteltérés, meg volt, hogy a szomszédból is szóltak már, hogy kicsit hangos a zene, de ezt a kérdést megoldottam egy jó minőségű fejhallgató beszerzésével.

Ha mégis kiderül, hogy nem élsz örökké, kinek adnád át a stafétát? Első körben arra gondolunk, valakinek, aki soha, de soha nem használja a staféta szót.

PP: A staféta szóról a stafírung szó jut eszembe, amit nyilván szintén nem használ már élő ember, de ez mellékszál. Ugyan zenekritikáit, beszámolóit sosem olvastam, talán nem is voltak, de például Hunter S. Thompsonra szívesen rábíznám a dolgot – már ha élne. Őt például nem zavarná, ha valamire nem emlékszik – épp ellenkezőleg: úgy rekonstruálná az eseményeket, ahogyan sosem történtek meg, de akár meg is történhettek volna.

Jungle Brothers: Ed Rush & Opticallal a Dürlinben – 2013. október 19.

Zsong a fejed, remeg a kezed. Vagy nem? Emlékszel, miként született az ötlet?

PP: A kezem nem remeg, bár másnaposan néha izzad a tenyerem, mint Wahorn Andrásnak, amikor szerelmes, arra viszont tisztán emlékszem, hogyan született az ötlet. Tavaly nyáron egy viharban elöntötte a pincénket a víz, és elázott több száz CD-m, sok-sok bakelitem és még több magazinom, amiket hely hiányában tároltam odalent. Eléggé megviselt a dolog, plusz baromi frusztráló volt egyesével mosogatni-törölgetni a sáros, összeragadt CD-borítókat. Jó pár CD-t nem is lehetett megmenteni, a szívem szakadt meg, amikor a ritka papírtokos CD-ket egyesével kellett kidobni a kukába. Egy adott pillanatban úgy voltam vele, hogy kivágom az egészet, minek tároljam? Úgyis megvan minden mp3-ban is. Aztán úgy döntöttem, egyetlen értelme van megtartani őket: ha minden nap legalább egyet meghallgatok belőlük. Nem tudom pontosan mennyi lemez lehetett eredetileg, olyan 2-3000 körül. Aztán arra gondoltam, hogy ha már meghallgatom, akár meg is írhatnám őket. Napi egyet. Akkor még úgy gondoltam, hogy csak szösszeneteket fogok írni róluk, egy-egy rövid flashbacket némi tényszerű információval kiegészítve, de ez mindjárt az első cikknél, a Guns N’ Roses Appetite for Destructionjénél megdőlt. És mivel úgy alakult, hogy rájöttem: kb. 10 ezer karakternyi szövegben tudom elmondani azt, amit egy nagyobb, fontosabb lemezről el kell mondanom, muszáj volt feladnom az eredeti koncepciót, azaz, hogy minden nap írok egyet, mert pont annyi időt vesz igénybe egy cikk megírása, hogy ha mindennap csinálnám, akkor mára éhen haltam volna.

Mikor írsz? Fontos az, hogy reggel, délben vagy este?

PP: Általában este vagy inkább éjjel. Amikor már mindent letudtam aznapra. Legtöbbször érlelődik egy pár napig, hogy melyik legyen a következő lemez, néha viszont spontán elkap valami, és kijön az egész egyben. Ilyen volt például a Nick Cave and the Bad Seeds Henry’s Dreamje. Az éjjeli írásnak egy hátránya van, hogy akkor fejhallgatóval kell dolgoznom, ami azért hátrány csak, mert annyira beleköltözik a fejembe a zene, hogy néha tökre elvisz, és nem tudok az írásra koncentrálni. Muszáj dobolni, léggitározni, headbangelni, bólogatni, úgy meg nem lehet írni. Érdekes tudatállapot egyszerre befogadónak lenni és egyszerre kiadni magadból valamit írott formában. De nagyon jó tudatállapot, szeretem. Egyfajta Nirvana.

Hangulattól függ? Mikor jön el a tökéletes pillanat?

PP: Leginkább attól függ, mennyi munkám van, és mennyire vagyok fáradt, mert dolgozni is este dolgozom (általában fordítok), de ha sikerül éjfél-egyre befejezni a napi adagot, és van otthon egy-két hideg sör a hűtőben, akkor hamar el tud jönni a tökéletes pillanat. Némi ihlet azért kell persze, és az nem mindig van meg, de ha megjön, az nagyon jó érzés. Egyfajta könnyed eufória, amiben persze sokat segít az, hogy zenét hallgatok, és arról írok. Szeretek éjjel dolgozni. Hősies, magasztos, fennkölt. Sötét van, csend, mindenki alszik, én meg egy tök más világban járok és alkotok.

500 ezer karakternél járunk. Régebben úgy mondták, 500 ezer leütésnél. Ezekből a betűkből még nem jönne ki a Háború és béke, de a 22-es csapdájához már nem kell olyan sok. Felfogtad már?

PP: Nem igazán, bár azt már én is kiszámoltam, hogy ebből már simán kijönne egy kötet. Jó lenne ezt a sok betűt egyszer egyben kézbe venni.

Punk rockhajó: Henry Rollinsszal az A38-on – 2010. február 8.

Ha valaki ennyit ír, ráadásul ennyi érzelem-energia szabadul fel, aligha mondhatja, hogy ez vagy az a kedvenc zenekarom. Úgyhogy megkérdezzük: melyik a kedvenc zenekarod?

PP: Van még 50 ezer karakternyi hely? A régi nagy kedvenceim közé csak egy-két új tudott beférkőzni, ami szerintem nem azért van, mert nem lennék elég nyitott, hanem mert ma már ritkábban születnek igazán kiemelkedő zenekarok, míg a korábbi évtizedekben meg mintha csak kiemelkedő előadók születtek volna. (Jó, ez túlzás persze.) Szóval, Red Hot Chili Peppers, Cult, Faith No More, Jane’s Addiction, Smashing Pumpkins, Henry Rollins, Nick Cave, Tom Waits, Iggy Pop, Lou Reed, Velvet Underground, Doors, Led Zeppelin, AC/DC, Rolling Stones, U2, Depeche Mode, Metallica, Rage Against The Machine, Guns N’ Roses, Primus, System of a Down, Helmet, Sonic Youth, NIN, AIC, Pearl Jam, White Stripes, Queens of the Stone Age, Massive Attack és Tricky az így hirtelen, akik nélkül nehezen tudnék élni, és ez főként még csak a rockos vonal, ami mellett ott van az összes többi, a hip-hop, a trip-hop, a drum and bass a house, plusz a magyar előadók. Ja, és Bob Marley. Bob Marley nélkül soha nem megyek el otthonról húsz kilométernél messzebb.

Mi lenne, ha valaki lehalkítaná a zenét?

PP: Megkérném, hogy távozzon.

És azzal, aki végleg lekapcsolná a füledről?

PP: Megkérném, hogy távozzon, és soha többé ne jöjjön vissza. Aztán megkeresném, hogy lehet visszacsinálni a végleges lekapcsolást. Nem tudnék zene nélkül élni. Illetve létezni.

Red Hot Chili Brothers: Interjú Anthony Kiedisszel a Várban – 1996. június 25. / Fotó: Vértes György

Egyszer mondtál valami olyasmit, hogy amikor repülsz, és leszálláshoz készülsz, mindig Metallica szám szól a lejátszódon. Miért pont ők? Milyen következményei lennének annak, ha valami mást hallgatnál?

PP: Igazából nem leszállás, hanem felszállás előtt. Korábbi rendezetlen életvitelemből adódóan sokszor előfordult, hogy alvás nélkül, illuminált állapotban értem ki a reptérre, és mindenképpen olyan zenét kellett választani, ami energikus, tele van erővel és ébren tart, nehogy elaludjak a repülő indulására várva, ami egyszer például Amszterdamban meg is esett. Ehhez a Metallica volt az egyik legkézenfekvőbb választás. A Black Albumon van egy szám, a Wherever I May Roam (mekkora szám, te Úristen, meghallgattam most is, kirázott tőle a hideg, és ott álltam hirtelen Ferihegyen a kapuban), ami arról szól, hogy Hetfield a másfél évig tartó világkörüli turnékon akárhol is van éppen, ahol lehajtja a fejét, ott van otthon. Fantasztikusan inspiráló és nagyszabású sorok vannak benne. Mindjárt az első: „And the road becomes my bride” (és megint az út lesz a menyasszonyom), vagy: „and the earth becomes my throne” (és a föld lesz a trónom”). Jó (volt) ezt hallgatni egy-egy hosszabb út előtt a reptéren bolyongva. Hősies és felemelő. (Úgy látszik, a „hősies” az új kedvenc szavam.) A gépre viszont mindig az utolsó, Struggle Within című számra szálltam, vagy szállok fel, mert van benne egy kurva jó kiállás, majd Hetfield kiadja a parancsot: „Go!” Bele se merek gondolni, mi történne, ha nem erre lépnék be a gépre. Ahogy azt se tudom, mi lenne, ha nem a kedvenc Sonic Youth pólóm, a Washing Machine borítós lenne rajtam. Mindig abban utazom, huszon éve. Annyiszor volt már kimosva, hogy lyukas, de az utasok biztonsága érdekében muszáj abban repülnöm, akármennyire ciki, hogy tiszta lyuk. Jobb két lyuk a pólón, mint egy a gépen.

Ki vagy te? Zenebolond, grafomán, megfigyelő. Választhatsz mást is, ha nem találtunk bele.

PP: Egy félig grafomán, egészen zeneőrült, veterán, megfigyelő techno-rocker. És jungle brother.

Végezetül benne vagy egy kis játékban? Persze, nyilván benne, mert szar lenne, ha mégsem. Egy másik találmányod a Link interjú. Ebben az aktuális médiumokat kérdezed, mit, mikor, hol és miért hallgatnak. Láthatnánk a te kedvenceidet?

PP: Hú. Akasztják a hóhért. Oké.

Mit hallgatsz most?

Mi a kedvenc dalod eddig az idén?

Életed első meghatározó dala

Mi az, amit még soha nem hallgattál meg, de most végre rákerestél?

Kedvenc íróm, Charles Bukowski mindig Mahlert hallgatott. Most végre eljött az idő.

https://www.youtube.com/watch?v=cQFjDBFXN58

Mi az, ami nélkül nem tudsz élni?

https://www.youtube.com/watch?v=xAe5DqEGUjc