Keith Richards: „A Sgt. Pepper hulladék”
Mostanában szokásba jött faszkalapnak nevezni Keith Richards-t, ami – tekintve, hogy egy popikonról van szó – jelentős előrelépés ahhoz képest, hogy a hatvanas évek elején még kispöcs volt. Richards ritkán ad interjút, még ritkábban olyat, amely annyira őszinte és kötetlen, mint az Esquire magazinban megjelenő beszélgetés. A Rolling Stones gitárosa a hetvenen felüli turnézásról, az imádva gyűlölt személykultuszról, valamint a Beatles vesztének okáról is lerántotta a leplet.
„Kezd zsúfolttá válni, idefent az Olümposzon” – Keith Richards az Esquire magazinnak adott interjújában komoly kritikát fogalmaz meg a mindenkori sztárkultusszal kapcsolatban.
„Ebben a körben az újonnan érkezettek zöme meg van győződve arról, hogy attól, hogy párszor szerepelt a tévében vagy momentán körbenyaldossák az újságok, alanyi jogon különlegesebb,hogy jobb, mint mások. Ám az ilyen ember általában a nehezebb, fájdalmasabb módon döbben rá, hogy ez koránt sincs így.”
A Rolling Stones legendás gitárosa ennek fényében igyekszik kezelni a személyét övező, saját bevallása szerint a realitástól a kelleténél talán sűrűbben elszakadó kultuszt.
„Bizarr érzés, hogy nagy valószínűséggel jóval többen ismernek az imázsom, mintsem a zeném miatt” – Richards úgy fogalmaz, ma már tudja, ezt a súlyt örökké cipelnie kell –
„mintha hozzám lenne láncolva ez a valaki, aki talán én voltam 25 évvel ezelőtt, talán nem. De eltűnni soha nem fog, tudom.”
Kétségtelen, hogy a hatvanas években a Rolling Stones volt az épp akkor brit ágakat növesztő blues zene egyik legeredetibb s kétségtelenül a legkomolyabb szexuális töltettel rendelkező formációja.
„Elég egyértelmű, hogy az emberek nagy része nem a zenéért, sokkal inkább a koncertek jelensége miatt jött, ezt kár lenne tagadni. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban nem volt hangosítás és háromezer sikoltozó csaj gyakorlatilag bármekkora színpadról le tudott harsogni gyakorlatilag bárkit. Egyszerűen meg voltak őrülve értünk, ez pedig már annyi idősen is egyszerűen letaglózó volt, kiváltképp annak fényében, hogy akár csak egy évvel előtte még a fejüket sem fordították volna az ember felé” – fogalmazott Richards, azt is elárulva, a túlzott rajongást nehéz felismerni, épp ezért veszélyes: titokban amortizálja az embert.”
„A Beatlest például egyszerűen, mint valami divatos ruhát, szétkoptatták a csajok. ’66-ban befejezték a koncertezést, egész egyszerűen félreállították őket. Megtehették. A Beatles is csak addig volt jó, amíg Beatles tudott maradni: a zenéjükben soha nem voltak igazán jelen a gyökerek, a srácok pedig így egyszerűen el tudták felejteni és el is felejtették, mit is akartak ettől az egésztől. Olyanokat kezdtek művelni, mint a Sgt. Pepper-album. Tudom, egyesek váltig állítják, hogy egy mestermű, ám őszintén, szerintem csak összefésült hulladék, szemét.”
Az interjúból az is kiderül, Richards a mai napig nem szereti, ha a szó klasszikus értelmében vett gitárosként gondolnak rá, mely státusz szerinte praktikus okokból nem fedi a valóságot. „Nem igazán tudom, mi mitől szól úgy, ahogy. Én csak hagyom, hogy a dolgok a gitáron, a színpadon szinte maguktól megtörténjenek. Komolyan, rémálmaim a szakmagazin interjúk, amelyek úgy indulnak, hogy az a gitár ott tényleg egy Gibson S3-as? Fogalmam sincs, miről beszélnek.”
És, hogy milyen érzés 72 évesen is megállás nélkül turnézni? „A hatvanas években az első akkordtól a meghajlásig húsz perc volt az egész hacacáré, most pedig rendre két órát játszunk” – mégis, Richardst saját bevallása szerint manapság kevésbé fárasztja le egy-egy koncert, mint akár csak tíz évvel ezelőtt.
„A színpad az egyetlen hely a világon, ahol az adrenalin a mai napig az, mint ahogy fiatal koromból emlékszem rá. Koncert közben az ember nem gondol arra, hány éves, ha akarna se tudna. Talán ezért imádjuk még mindig mindannyian ezt az egészet.”
