Kétszeres erővel veri olvasóját a földbe: George Orwell & Fido Nesti: 1984

Egyszerűen nem maradt már eredeti gondolat, amit az 1984 kapcsán monitorra lehet, vagy érdemes vetni, milliószor idézett, kivesézett, értelmezett és félreértelmezett popkulturális gólem. Mindent és még annál is többet leírtak már a szerzőjéről, keletkezési körülményeiről, többek között én magam is, nem is olyan régen.Ezért aztán el is tekintenék a szerző részletesebb bemutatásától, koncentráljunk inkább a képregényre.

Fido Nesti a brazíliai Sāo Paoloban született, autodidakta képzőművész, aki közel három évtizede foglalkozik grafikákkal és képregényekkel, és olyan helyi magazinokban jelentek meg rajzai, mint az Aventuras na História vagy a Mundo Estranho. Ezeken túl olyan médiumokban is találkozhattunk munkáival, mint a Playboy, a The New Yorker, a Runner’s World, vagy akár a Rolling Stone, de a képregény-formátumra átültetett 1984 talán az eddigi legnagyobb volumenű munkája.

Bár az adaptáció meglehetősen könyvhű, mégse követi szolgaian a regény történéseit, hanem képes a birtokában levő grafikai eszközökkel egészen új nézőpontból megvilágítani az 1984 világát, a történet helyett magára a világra koncentrálva. Sokkal élesebben átjön például a különböző társadalmi csoportok egymástól való elszeparáltsága, sokkal intenzívebben élhetjük át mondjuk a Gyűlölet Hetére való készülődést. Bizonyos pontokon ez szükségszerűen azzal jár, hogy az eredeti történet lényeges nüanszai kissé elkenődnek, és emiatt azok, akik nem olvasták Orwell regényét, néhol bizony történetvezetési lukakra bukkanhatnak. De ez nem von le a képregény élvezeti értékéből, hiszen nem azért született, hogy helyettesítse az 1984-et, inkább azzal párhuzamosan, szinte szimbiózisban hivatott működni.

Ezt a mellérendelt szerepet viszont százszázalékos hatékonysággal végzi el, egészen lenyűgöző, ahogy a meglehetősen realisztikus, de a felszínen mégis kissé rajzfilmesnek ható rajzolás hogyan hozza át a mindent belengő paranoiát, hogyan erősít rá a szereplők és az olvasó szorongásaira. Mindezt olyan egyszerű, de zseniális eszközökkel, mint a szigorú, katonás rendben sorakozó panelek időnkénti megtörése, vagy azok kereteinek elhagyása, vagy a képregény alapvetően szürke világának kardinális pontokon figyelmet felkeltő színezése.

Hihetetlenül jól és nagyon precízen adagolja a szöveget, bámulatos, ahogy akár főbb, akár csak mellékszereplők érzelmeit is nagyon finoman mutatja be. Egyben modernizálja is a történetet azzal, hogy a regény olyan pontjait, amik akár ma is megtörténhetnének, kiemeli és felerősíti, szinte manipulálva az olvasót, aki már alapból is párhuzamot szeretne vonni tudat alatt a jelenleg minket szorongató kaotikus világgal.

Egészen elképesztő kiadvány, amit nem csak képregény-fanatikusoknak, hanem irodalomrajongóknak is érdemes beszerezni. Ahogy már utaltam rá, önmagában a formátum miatt sem érdemes a regény helyett olvasni, mint valami rövidített kötelezőt, hiszen a panelek közt rengeteg apró finomság veszik el, amik szerves részei a regénynek. De az eredeti ismeretében, azzal párhuzamosan vagy az után olvasva hihetetlen módon katalizálja az egyébként is hátborzongató könyv által felkorbácsolt rettegést, ráerősít kimondott és kimondatlan félelmeinkre, képes kétszeres erővel beleverni olvasóját a földbe. Csak ajánlani tudom.

Még egy fontos mondat:

„Winston rájött, hogy a párt világnézete az olyan emberekre kényszeríthető rá a legeredményesebben, akik képtelenek azt megérteni. Az ilyenekkel el lehet fogadtatni a valóság legdurvább megsértését is, mert nem is sejtik, milyen iszonyú az, amit tőlük kívánnak, s nem törődnek annyira a közügyekkel, hogy rájöjjenek, tulajdonképpen mi is történik. Az értelem hiánya következtében egészségesek maradnak. Egyszerűen lenyelnek mindent, s amit lenyelnek, nem árt meg nekik, mert éppen úgy nem marad meg bennük… mint amikor a gabonaszem megemésztetlenül megy át a madár testén.”

Ne keresd, itt van: 1984