A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

„Ki akarná egy robot szívét?” – Jojo Mayer & Nerve-interjú

2015. november 10., 9:47

Évtizedek után új zenei műfaj van születőben – Jojo Mayer visszafejtett elektronikus zenei triója az élő bizonyíték arra, létezik ütközőpont analóg- és digitális világ közt. A Nerve tagjaival Akvárium Klub béli koncertjük előtt többek közt a színpad vesztéről, a jazz zenész sztereotípiájáról, kötelező véletlenekről és elektronikus zenei emberáldozatról beszélgettünk.

Jojo-Mayer-Secret-Weapons-2-preview-16©-2014-Hudson-Music-LLC

Open Air Rádió: Hol kell meghúznunk az elektronikus zenében az ember és gép közti határt?

Jojo Mayer: Egy gép soha nem lehet más, mint eszköz. Hiányzik belőle a tudatosság és a véletlen. A gép önmagában tehetetlen, az ember az, aki irányít. Például számítógépet programoz. Egy számítógép azonban nem programozhatja magát. Hiányzik belőle a tudatosság és – ami talán a legfontosabb – véletlen.

John Davis: Mikor zenét hallgatsz, csak találgathatod, mi járt az előadó fejében egy-egy hang születéskor. Lehetséges, hogy a legjobb ötletekhez nem kell más, mint a rossz gomb megnyomása, egy apró baleset.

J.M.: Az elektronikus zene pedig minden műfaj közül a legképlékenyebb, olyan mintha egy képet festenél. Alkotás közben milliószor meggondolhatod magad, az örökkévalóságig szöszmötölhetsz a stúdióban, míg végre valahára el tudod engedni az eredményt. Az ember a keverőben könnyen fekszik alá a gépnek, élőben azonban csak a személy képes valós, érvényes döntéseket hozni. A zenénk talán úgy hangzik, mint az elektronikus zene, ám korántsem az.

O.A.R.: Milyen szerepet játszik az akusztikus hangszerek hangzása egy olyan projektben, mint a Nerve?

J.D.: Úgy kezeljük a hangszereket, mint forrást, mely önmagában nem több, mint váz, messze áll a kész hangzástól. Rögzíteni mindent hagyományos úton rögzítünk, az utómunka során azonban hajlamosak vagyunk drasztikusan sőt, kifejezetten agresszív mód belenyúlni a hangképbe. A végeredmény így nem mesterkélten természetes, hanem természetesen mesterkélt. A dob ellenben még soha nem szólt autentikusabban, mint az új lemezen, a Ghosts of Tomorrow-n.

J.M.: Újra úgy játszok, mint egy igazi dobos. Közel két évtizede foglalkozok ezzel a műfajjal és nagyjából ennyi időre volt szükségem, hogy rájöjjek, hogyan viszonyul egymáshoz a két véglet, a digitális és az analóg, akusztikus hang.

Utóbbi maga a szív, organikus, de korántsem oly átütő, mint a semmit nem kímélő digitális hangzás, amelyből viszont egész egyszerűen hiányzik a lélek. A kettőt spektrumban keverni pedig lehetetlen. Minél közelebb kerülsz a digitális hanghoz, úgy veszik ki az érzés, hogy valami karmol, az izzadtság maga. Ugyanakkor be kell látni, hogy egy rock vagy jazz zenekar egyszerűen képtelen úgy mellbe vágni, mint egy nyers, elektronikus tónus. De mégis ki akarná egy robot szívét?

O.A.R.: Hol lehet a nyugvópont?

J.M.: Egy műfaj születésénél bábáskodunk azzal, ahogy megpróbáljuk leírni, mit is művelünk valójában. Művészként ez aranyszabály, megelőzni, hogy elnevezzenek. Bepopot vagy jazzt már azelőtt játszottak, ezek a szavak létrejöttek. Most pedig úgy tűnik, végre valami újat nevezhetünk el. 

O.A.R.: Hogyan épül fel az ideális színpadi improvizáció egy olyan zenekar esetében, mint a Nerve?

J.M.: A közönség számára a fő különbség a jazz zenész sztereotípiája és köztünk, hogy a improvizációnk nem három ember, felelgetéseiből áll, szólókból és kíséretek váltogatásából áll, hanem eleve kompozícióként szólal meg: folyam helyett kész számok szólalnak meg a színpadon. A zenekaron belül nincsenek kiosztott feladatok: mindannyian mindenért felelősek vagyunk.

Azt hiszem, kijelenthetem, iszonyatosan rég csináljuk ezt az egészet, tudjuk mi működik, az évek során pedig már minden elképzelhető és elképzelhetetlen hibát sikerült elkövetnünk. Jobban játszunk, mint öt évvel ezelőtt és rosszabbul, mint öt év múlva fogunk.

maxresdefault (1)

O.A.R.: Milyen típusú a közönség befolyása?

J.D.: A zenére, amelyet játszunk, az emberek teste óhatatlanul reagál. Ez tánczene. Nem elektronikus, de tánczene, melyen nem kell agyalni, nem kell megfejteni és képes kiüríteni a fejeket. Mivel improvizálunk, a visszakapott energia meghatároz, a legjobb koncertjeinkért mindig is a közönség volt a felelős.

J.M.: Számomra a legfontosabb, hogy sikerüljön lehántani a teátralitást az élőzenéről: a színpadiasság korlátok közé zárja az embert. Ha egy székekkel teli koncertteremben játszanánk, teljesen más lenne a hatás: abban a pillanatban, hogy valakit leültetünk egy koncerten, legjobb esetben is már csak fejtől mellkasig reagál. A mi zenénk az egész testet akarja. Most klubokban kell játszanunk, de hiszem, hogy a közönség és zenekar hierarchiája megváltoztatható.

O.A.R.: Mire van ehhez szükség?

Egy művész feladata ma, hogy újrakalibrálja az emberek felfogóképességét. A legnagyobb félelmem, hogy – bár a közeg mindenütt egyre befogadóbb – az emberek lassan elveszítik ítélőképességüket és nem tudják megkülönböztetni, mi igaz és mi nem, mi a minőség és mi a szemét.

A kulturális platformok a világon mindenütt egyre egységesebbek, mindenki hatással van mindenkire, így kiveszőben a fejekből az új. A mi célünk most az, hogy kellőképp régimódiak tudjunk maradni ahhoz, hogy szembe menjünk a popkultúrával és merjünk máshogy gondolkodni, mint mások.

BUDAPEST TELI VAN FALUVAL – INDUL A RADNÓTI SZÍNHÁZ PODCAST-SOROZATA
nov. 20., 16:45