Kimondani – Mesterházy Fruzsina, költő

Költőnek lenni elhivatottság, életérzés. Osztod ezt a felvetést?

Inkább valamilyen állandó belső kényszerként tekintek az írásra. Az orvosi vagy tanári pálya, az állatvédelem elhivatottsággal jár, de az írás olyan, mint a székelés. Ha muszáj, akkor muszáj.

Tehát kényszer van benned az írásra?

Olyannyira, hogy az első versemet úgy írtam még főiskolás éveim alatt, hogy eredetileg az éjszakai tanulás során a kupac fehér papírra matematikai és statisztikai számításokat szántam, végül akarattalanul kicsúszott egy vers. Persze az első próbálkozás – mint szinte mindenben – inkább megmosolyogtató, mint értékelhető.

Mesterházy Fruzsina az Open Air Rádióban

Aránylag szűken méred a verseidet, rapszodikusan jelenteted meg költeményeidet, s teszed ezt egyesével. Miért?

Egyszerű: baromi keveset írok. Ezt a bizonytalanságomra és a maximalizmusomra vezetem vissza. Csak 2012-ben fogtam fel, hogy a szépírás valóban hozzám tartozik. Többek kellettek hozzá, hogy rávezessenek, hogy vegyem komolyabban az egészet. Mikó Csaba, író és Korányi Mátyás, költő emberileg és szakmailag is sokat támogatott. Úgy gyúrták a vállam, mint boxolót az edző a ringben két menet között, de Szöllősi Mátyás, aki a líra, a próza és a dráma területén is jeles alkotó, egyaránt jó edzőnek bizonyult. Nincs publikációs kényszerem és a folyóiratoknál többnyire egy-egy szerkesztő dönt, vagyis egyetlen személy véleményén áll, hogy lehoz, vagyis „jó” a vers, vagy nem közöl, vagyis „rossz” a vers, de legalábbis nem elég jó. Woody Allen gondolatai jutnak az eszembe, hogy nem akarok olyan társasághoz tartozni, ami elfogadna tagjának. Nem is nagyon barátkozom költőkkel, csak szőrmentén, mégis, Csuhai István az ÉS vers rovatánál, például, vagy Turczi István, a Parnasszus főszerkesztője örömét fejezte ki, hogy küldtem verseket, szerkesztés vagy módosítás nélkül közöltek többet is belőlük.

A teljes szabad alkotómunka mellett alkalmazott írásokat is vállalsz folyóiratok, magazinok számára. Neked mennyire befolyásolja a versírást az újságírás?

Fogalmazzunk úgy, hogy szeretek az újságírói és a marketing kommunikációs „civil” munka mögé bújni, amikor kérdezik, hogy miért nem írok verseket. Nálam inkább a lélek lecsendesítésének problematikája az írás gátja. Ha írsz, szembe kell nézni magaddal, és az nem könnyű. Ha nem ásol le mélyre és nem vagy vér őszinte, akkor bármennyire is értesz a profi szókirakáshoz, az olvasó lepattan rólad.

Jellemzően érzelmeket közvetítesz líráddal. Honnan jön az ihlet?

Lírával az ember jellemzően érzelmeket képes kifejezni, és bevallom, én olyan igazi heves-érzelmes nő vagyok, ennek megfelelően a szerelem az egyik alapvető téma, illetve annak számtalan rút aspektusa. Rám kifejezetten jellemző, hogy a döntéseimet, cselekedeteimet az érzelmeim határozzák meg annak ellenére, hogy képes vagyok racionálisan gondolkodni. Azokról a tájakról is szeretek írni, amik megérintenek. Például bolyongtunk egy elhagyatott katonai telepen, attól nagyon kikészültem, annyira, hogy még mindig nem sikerült rendesen kifogalmazni magamból, de ha összejön, az lesz a következő kész versem.

Az életutadat figyelemmel kísérve azt látni, hogy kisebb kitérőkkel, de folyamatosan a művészet körül serénykedsz, legyen ez film, színház, zene vagy irodalom. El tudod képzelni az életed pl. könyvelőnek?

Hú, semmiképp! A Pénzügyi és Számviteli Főiskolán végeztem, igaz nem könyvelő, hanem HR szakon, dolgoztam is ezen a területen 3 évet, aztán online médiatervezőként is majdnem 3 évet, mire rájöttem, hogy ezek pont nem érdekelnek, de minden ezek mellett végzett tevékenység meg igen: újságírás, pultozás a régi Ellátóban, színjátszás, és ciki vagy sem, egy ideig még modellkedtem is kicsit. A civil munkáim során mindig valami furcsa lénynek tartottak a kollégáim, szerintem azt sem értették, hogy a bizonytalan és alacsony kereset és az össze-vissza élet miért olyan vonzó számomra, hogy hátrahagyom a bejelentett, fix állást „tuti” nyugdíjjal meg társadalombiztosítással. Kiszabadultam és egy rakás dolgot kipróbáltam: játszottam kicsit színházban, talpra állítottam kortárs drámákat a Szimpla Színházban, a Keleti Blokknak szerkesztett, vezetett trash-kultműsort forgattunk, énektanárhoz kezdtem járni, programokat szerveztünk és bonyolítottunk le több bár számára. Volt, hogy szervezési és kommunikációs feladatokat töltöttem be több monstre képzőművészeti rendezvényen, vagy éppen esteket moderáltam, de ha nem volt pénzem, simán takarítottam vagy hátratett karral, csíkos egyen-ingben egyen-mosollyal drága borokat töltögettem fontos személyek poharába a Műcsarnok rendezvénytermében. Vicces volt egy ilyen eseményen viszontlátni az Unicredit Bank marketing igazgatóját, mivel utoljára egy tárgyalóteremben voltunk, ahol online marketing stratégiáról beszéltem neki.

Rendre felbukkansz a Balaton északi partján. Mi a kötődésed ehhez a szép környékhez?

Gyakorlatilag az ábrahámhegyi nyarak neveltek fel a gyerekkori erdőszéli kalandtúráktól az első szerelmen át az egész nyáron át tartó durva bulizásig. Ez a falu a Káli-medence szélén található, így ismertem meg Salföldet, Kékkutat és a környéket. Aztán egy szerelem miatt elkerültem egy medencével arrébb a Nivegy-völgybe, egészen pontosan Óbudavárra, ahol belekóstoltam a neoparaszti életbe, ami azt hiszem, a leginkább illik hozzám, igaz, salföldi házunkban nem csak a konyhakertemet gondozom, de verseket is írok. A helyi bölcsek mellett sok városi értelmiségi és éttermiségi tölt időt ezen a környéken, úgyhogy vidéken sem unalmas az élet.

Mesterházy Fruzsina – Kimondani

Felmentünk a hegyre.
Csöndben álltunk a ritka
levegőtartományban.
Nyakból leomló selyemsál:
a hegyről lezúdul egy patak.

A patak forrása nem lehetek,
nem lehetsz.
A selyem enged a víz iramának,
de a szív félrever,
nem ismeri a patak zúgását.

Valakivel lélegezni.
Meghallani, amit nem lehet.
Kimondani az elfelejtett szavakat.
A sál eltűnik, de arcodat
a patak nem sodorja el.

(forrás: Siópart, 2015/1)