Klaxons: szolid, szimpatikus főguruk
Biztos, hogy nem véletlen, hogy a Klaxons koncert vasárnap este volt, így legalább azzal nem kellett számolnia a szervezőknek, hogy tömegesen jelennek meg a felső tagozatos és gimis diákok az Akvárium Klubban, amely nem alkalmas ezrek befogadására.
Viszont akik a Szigeten lemaradtak róluk, most megtekinthették a „new-rave” főguruit.
Nem mintha létezne olyasmi valójában, hogy new-rave. Ezt csak azok hihetik, akik a nat-geo műsorából (the last great decade) értesültek a kilencvenes évek zenei történéseiről, és maga a zenekar sem túlságosan reklámozza, hogy rájuk aggatták a jelzőt – ha belemennének, kiderülne, hogy egy jó tizessel idősebbek az Inditex által bekebelezett célközönségnél.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a Klaxons nem csinál jó zenét. Hagyjuk a rave-et, ez vegytiszta popzene. Lehet, hogy húsz évvel ezelőtt ez szitokszónak minősült volna bizonyos körökben. Az egyik ismerősöm azzal érvelt, hogy a Klaxons azért nem popzene, mert egymást követő disszonáns hangokat is hallhatunk a zenéjükben. Ő persze nem hallotta Nicki Minaj Anaconda című művét, különben kénytelen lenne elismerni, hogy a seggmutogató művésznő jóval alternatívabb, mint a Klaxons.
Ha teszünk rá, hogy megpróbáljuk meghatározni a zenekart különféle perspektívákból, akkor eljutunk a lényeghez: ez egy szerethető zenekar. Lehet rá táncolni, lehet rá porszívózni, a reggeli kávé megivását sem lehetetleníti el, mint bármi, ami mondjuk tényleg disszonáns. (Rá lehet keresni a youtube-on reggel hétkor arra, hogy autechre, vagy arra, hogy Schönberg)
Az előző lemezek és az új lemez dalai között meg lehet figyelni némi eltérést, de ez sem akkora, hogy szakértői elemzéseket tenne szükségessé. A Klaxons arról szól, hogy a hallgatóság jól érezze magát. És mivel a zenekar nagyon cuki a fehér szerkókban és nagyon vidáman játszik, ez meg is valósult.
Címlapfotó: Akvárium Klub
