Lemmy: “Soha ne táborozz félkarú emberrel” – Motörhead időutazó-interjú
Ma jön Sopronba Lemmy és a Motörhead. Készen állsz a találkozóra azokkal a férfiakkal, akik négy évtizede fémjelzik a baltával faragott zenét és arcokat? Ne habozz, gyere. Íme, Nathan Bevan interjúja a zenekar gyakorlatilag elpusztíthatatlan frontemberével, Lemmyvel.
A Lemmyvel való interjúzás titka, hogy épp abban a pár órában kell elcsípned, mikor már nem dolgozik benne az előző esti alkohol és méreg, de még nem tette meg az első lépéseket a soron következő másnaposság felé. Ha a legendának csak a negyede igaz, nem lesz könnyű dolgod.
Minden zenész érzékeny a sajtóra, ám csak kevesen képesek ezt olyan teatralitással meg-és átélni, mint a Motörhead frontembere. Ahhoz, hogy erről bárki megbizonyosodjon, elég csak előásni Lemmy egyik kultikus beszélgetését még a nyolcvanas évekből, mely során egy jobbára szende francia riporter a Motörhead zenéjének erőszakosságát feszegetve elszabadította a poklot.
Mindezek fényében talán nem is szorul különösebb magyarázatra, miért előérzetektől terhesen tárcsázom késő éjszaka a mindenkori zeneipar legszomjasabb, legkanosabb és minden bizonnyal legvérmesebb alakját az óceán túlfeléről.
„Nem tudom ki kezdte terjeszteni ezt a baromságot, hogy utálom a sajtót. Több interjút adtam, mint ahányszor eléd meleg vacsorát löktek” – krákog Lemmy, aki annak ellenére, hogy zenekara nevét a tagok lenyűgöző amfetaminelnyelő képességéről kapta, elég elcsigázottnak hangzik. „Mert világon senki, de tényleg senki nem lehet annyira pokróc, mint amilyennek én kinézek, ugye?”
1945-ben, „azon a napon, amikor a világháború véget ért” született Ian Fraster Kilmister, aki idillikus gyermekkort töltött az angliai Angleseyben.
„Az egyetlen igazán angol kölyöknek lenni 700 walesi közt talán elsőre nem tűnik a világ legkellemesebb helyzetének, de antropológiai szempontból igen érdekfeszítő és tanulságos volt” – kacag a telefonba, míg a nevetését zihálásba fordítva teljesen ki nem fullad.
Annyit azért elárul, gyöngéd emléket ebből az időszakból is őriz.
„Tizenhárom éves koromban emlékszem Benllechben éltünk, volt ott egy srác, Tomnak hívták: hiányzott az egyik karja, protézise volt” – fojtja el klasszikus csínytevő módjára a történet kapcsán szakadozó kuncogását – „Egy nyári éjszaka fogtuk magunkat Tommal és beszöktünk a cserkészlányok táborába, tudod, hogy egy kicsit elszórakozzunk. Én magam már jócskán bent voltam egy sátorban, mikor egyszer csak ütéseket, kiáltozást hallok. Mi az isten lehet ez? Kinézek és látom, ahogy Tom anyaszült meztelenül menekül a cserkészek egyik felügyelője elől, miközben az a tulajdon műkarjával ostorozza”
Lemmy életútja annyira kalandos, hogy az már szinte holtponton átfordulva belülről furán egyenletesnek tűnhet. De vajon gondolta volna a hatvanas években, hogy mind a mai napig kitart ez az életvitel?
„Egyszerűen nem állsz le töprengeni azon, hogy az adott pillanatban a jó döntést hozod-e meg vagy, hogy ez az egész hacacáré mégis meddig húzódik. Előttem mindig csak olyasmik lebegtek, hogy van-e elég pénzem egy új gitárra vagy összejön-e a dolog azzal a csajjal ma éjjel.”
Lemmy anyja könyvtáros, apja pedig – Alice Cooper nagyapjához hasonlóan – lelkész volt. Mégis hogyan viseli két ilyen szülő, hogy a fiuk enyhén szólva letért a kitaposott ösvényről?
„Talán három hónapos lehettem, mikor az apám elhagyott minket. Anyám pedig mindig csak azt szerette volna, hogy nekem sikerüljön, akárhogy is, de boldog legyek” – sóhajt Lemmy, aki annak ellenére ragaszkodik brit gyökereihez, immár egy évtizede Los Angelesben él.
21 éves voltál, mikor egy pizzázóban véletlenül újra találkoztál apáddal. Miként zajlott ez a beszélgetés?
„Nem túl jól. Azt mondta, ha van egy kis eszem, utazó ügynöknek állok. Szerencse, hogy még nem hozták ki a rendelésem, különben viselhette volna azt a pizzát úgy, mint egy kibaszott kalapot. Apámmal soha többet nem találkoztam, már tudom, hogy halott” – hosszú szünet következik, Lemmy azzal az indokkal, hogy egy másik hívást vár, eltűnik a vonalból. Megrémülök, hogy a családi szál említése miatt talán már vissza sem tér.
Mégis mennyivel szürkébb lenne a világ, ha ő nem döntött volna úgy, hogy rock-legendává válik.
„Úgy érted, ha a Kilmster fiúból mondjuk hentes lett volna?” – tér vissza immár kissé barátságosabb hangon. „Vagy lehettem volna Lemmy, a tejesember. El tudnád ezt képzelni?”
Lemmyt életútja gyermekkorától kezdve tele van olyan eseményekkel, melyek utólag visszagondolva predesztinálták. A Motorhead frontembere a hatvanas évek derekán például Jimi Hendrixnek erősítőit cipelte.
„Én voltam a tag, aki a Jimi cuccait szállító furgont vezette, persze teljesen benyomva, tele LSD-vel. Én is azokat az idióta prizmás hippiszemüvegeket hordtam és általában egyszerre vagy 16 különböző utat láttam magam előtt” – mesél rekedt kuncogással – „Ha a középső négy útra koncentrálsz, többé-kevésbé tartani tudod a sávot, komolyan, ennyi a trükk.”
Ha ez mind nem lenne elég, amíg Keith Richards tisztító jellegű vérátömlesztésével kapcsolatos pletykák kétes eredetűek, Lemmy esetében ez egyértelmű.
„Az orvosok szerint a vérem egész egyszerűen méreg lett volna más emberek számára. Azt mondták, bármi történjék, nem szabad, hogy vért adjak. Akkoriban tényleg tele volt a szervezetem mindenféle szarral” – ismeri be Lemmy, vállrándítással hozzátéve a vad korszak már nála is lefutott – „Naponta másfél doboz cigi meg egy üveg Jack azért lemegy, de semmi komoly”
A Motorhead harminckét év óta változatlan fordulatszámon üzemel. Soha nem fordult meg a fejedben a megállás: házasság, család?
„Néhány alkalommal közel kerültem hozzá, de soha nem eléggé”. Van két gyerekem, az egyikük lemezproducer, itt él kicsivel feljebb az utcában, veszett jó gitáros és még a zongorához is ért. Viszont még nem találtam olyan csajt, aki el tudta volna érni, hogy ne forduljak meg a többi után is. És most, ha megbocsátasz, mennem kell: egy fiatal hölgy ugrik át hozzám, hogy megmutasson néhány trükköt.
