Letehetetlen életírás: Roger Miret – Jon Wiederhorn: Lázadásom

Képzeld el, ahogy a nyolcvanas évek hajnalán, egy párás nyári estén ébredezni kezdesz egy tetvektől hemzsegő matracon, egy katasztrofális állapotú, Lower East Side-i foglaltház omladozó pincéjében. Bakancsban aludtál, úgyhogy nem para, ha az utcáról befolyt esővíz fogad az ágyad alatt. Felrántasz egy csipetnyi angyalport, adsz magadnak két pofont reggelire a falon lógó tükördarab előtt. A lopott bakancsod, a rongyos gatyád és a kinyúlt Agnostic Front-pólód az összes ruhád. Alig múltál tizennyolc. Díszeid, a kendőd és a láncod a helyén, irány a CBGB! Csajodat átkarolva iszkoltok el az Avenue D gáznemű, árnyékszerű herkásai közt.
Felspannolva a portól, hajtva a sörtől üvöltesz a harmincfős közönségben, pofonok és bakancsok röpködnek, az se tiszta egészen, hol kezdődik a színpad, hol a közönség. Két koncert közt összetűzésbe keveredtek néhány környékbeli dílerrel, letekerednek a láncok, kiugranak a rugóskések, a befeszült fejek fölött, fenyegetően kocogva pörögnek a kinyúlt zokniba húzott biliárdgolyók. Járőrautók suhannak el lassan, csak a látszat kedvéért lopódzva az úton, szemet hunynak a készülő káosz fölött. Hadd intézzék el egymást.

Diadalt arattok kint az utcán. Hajnalig pogóztok még, tétován billegő fogakkal, vérző szájjal, sajgó öklökkel. Passzolják feléd a spanglit, a másik kezedbe valaki belecsúsztatja az imént fellépett bandák közül valamelyiknek a demóját egy kinyúlt, öreg TDK-kazin. Fogalmad nincs melyikét, gombamód szaporodnak; minden héten születik egy csodálatos zenekar.
Lepacsizol mindenkivel, fogod a csajod, falhoz csapod az utolsó sörösüveget, és hazatámolyogtok pokolbéli otthonotokba. Se kajád. Se pénzed. Se jövőd. Mégis vigyorogva búcsúzol el repedt tükörképedtől. Tartozol valahova.

Elképzelted? Nem baj, ha nem tudod, ezt az utánozhatatlan, folyamatosan pengeélen táncoló hangulatot festi meg nekünk a NYHC úttörőjének számító Agnostic Front 1964-ben született, nem akármilyen életutat maga mögött tudó frontembere, a kubai bevándorló családból származó Roger Miret. Egy pszichopata nevelőapával megfejelt, és a reagani Amerikában egy bevándorlónak „kijáró”, szegregációval és megkülönböztetéssel terhelt, zaklatott, erőszakban fogant gyerekkor utáni feloldódás a Lower East Side-i kirekesztett, dühös és frusztrált, vérre szomjazó tinédzserek közt. Új család. Lét peremén billegő napról napra élés lealjasodott és kiüresedett, múltbéli utcákon tátongó foglaltházakban, piti betörések a napi betevőért, kábítószerek szinte válogatás nélkül, a koszos, sötét város és az ország magára hagyott bezzeg-gyerekei. Egy hosszú, fájdalmasan végződő szerelem, és a folyton két végén égő gyertya. Közben a bostoni vagy a washingtoni HC-színtérhez képest jóval mostohább körülmények között, világnézet, életstílus, egy új zenei forradalom virágzik ki a telefújkált, patkány rágta pincékben és klubokban, ahol olyan bandák játszanak, mint a The Psychos, amelyben pl. Miret is megfordult basszusgitárosként, a még punk éveit töltő Beastie Boys, a Reagan Youth, a Cro-Mags, és persze az Agnostic Front.

Roger történeteit és gondolatait a műfajban már öreg motoros rockújságíró, John Wiederhorn segített könyvvé rendezni, aki már szerepelt a könyvrovatban: ő jegyzi Al Jourgensen elveszett evangéliumát. A két előszót Al Barr (Dropkick Murphys) és Jamey Jasta (Hatebreed) jegyzi, a magyar nyelvű változathoz pedig Feco (HCHC), ifj. Budavári Zoltán (Don Gatto) és a Tizedes (Bandanas) fűzött ajánlót.

Roger pedig iszonyú feszesen, egyszerű eszközökkel, húsba metsző őszinteséggel mesél. Verekedésbe torkolló, eszeveszett koncertekről, bizarr turnékról, amiken könnyesre röhögöd magad, vagy csak ámuldozol. Elképesztő naturalizmussal, mégis lazán ábrázolja kábítószerért kiutalt börtönéveit, oldottan sztorizgatva mesél olyan, az Agnostic Front holdudvarában felbukkanó bandákról, mint pl. a korábbi AF-dobos, Raymond „Raybeez” Barbieri vezette Warzone, vagy az alig 14-15 évesen néhány heti AF-turnén Rogert helyettesítő fél-testvére, Freddy Cricien zenekara, a Madball. De őszintén vall korábbi feleségeivel, Amyvel és Denise-szel való félresiklott kapcsolatáról, mire megtalálta párját, Emilyt. Végtelen tisztelettel és szeretettel, kérges visszafogottsággal beszél szeretteiről, egy pillanatig sem elkendőzve saját, kétségbe vonható cselekedeteinek lajstromát, egyben egy életre leszámolva az olyan hangokkal, akik visszatetsző módon, direkt keltették rossz hírét az Agnostic Frontnak, többek között azzal, hogy náciként állították be a zenekart és annak tagjait. És közben mindenhonnan ordít a hardcore.

Az Agnostic Front pedig, hiába hagyták már maguk mögött régen az undergroundot, továbbra is létezik, és mutatja az irányt, legutóbbi, tizenkettedik nagylemezük, a Get Loud! 2019-ben jelent meg.

A Lázadásom elképesztően feszes és eleven, letehetetlen életírás, amit nem csak zenerajongóknak, hanem minden, zsigeri történeteket kedvelő olvasónak nagy szeretettel ajánlok. Hácéseknek pedig természetesen kötelező. Nem téved, és nem túloz a fülszöveg, tényleg olyan ez az egész adrenalin-fűtötte kavalkád, amit Roger fest nekünk a Lower East Side-ról, mintha egy, az Aljas utcák és a Komédia királya közti időszakból dobozban maradt Scorsese-film díszletei közt járnánk, túlságosan is gyorsan felnőtté váló, vérszomjas utcagyerekek között.

Még egy fontos mondat:

„Vinnie nem annyira zűrös alak, mint Kabula vagy én, de azért ő is tudott alakítani. Egyik nap kis híján megskalpolta a roadunkat, Frenchie „Da Skint”. Frenchie kanadai volt, és a homlokán egy „Made in Canada” tetkó virított. Kenyérre lehetett kenni, vicces és szórakoztató srác volt. Mindenki szerette Frenchie-t, és Vinnie se akart neki semmi rosszat azon a bizonyos forró nyári napon. Az éppen LSD-mámorban úszó Vinnie-nek az a kényszerképzete támadt, hogy Frenchie haja nem elég rövid, és mindenképpen le kéne borotválni a fejét. Kapóra jött az a törött üveg, amit az utcán talált…”

A kötet itt megrendelhető.