Le(te)hetetlen. Elmesélhetetlen. Kihagyhatatlan.
Ha ma Magyarországon a beat-irodalom kerül szóba, a legtöbbeknek kapásból a Ginsberg-Kerouac-Burroughs triumvirátus jut eszébe; kevesebben lehetnek azok, akiknek az 1919-ben született, aktivistaként és festőként is ismert Lawrence Ferlinghetti neve is mond valamit, pedig a műfaj szürke eminenciásaként, utolsó élő tanújaként rengeteget tett azért, hogy a korszak szerzői lehetőséget kaphassanak, és világszerte ismertekké váljanak. Friss, Kicsi fiú című könyvének megjelentetésével a Helikon Kiadó egy darabka, lüktető történelmet helyezett a könyvesboltok polcaira.
Az idén 100 (!) éves költő közvetlen bábája volt a vonulat megszületésének, City Lights nevű, San Francisco-ban a mai napig működő könyvesboltja annak idején sokáig az egyetlen hely volt, ahol mondjuk Ginsberg, vagy akár Gregory Corso megjelenhetett. Magyar nyelven korábban csak egy csokorra való verse, és egy regénye, az Egyes szám negyedik személy volt elérhető, teljesen új regénye, a Kicsi Fiú pedig már most túlzás nélkül történelminek tekinthető, és habozás nélkül beilleszthető olyan beat-alapvetések sorába, mint az Üvöltés, a Meztelen Ebéd, vagy az Úton.
Önéletrajzi elemekkel gazdagon megtűzdelt, lávaként áradó, szenvedélyes, széllel bélelt szövege kaleidoszkópikus visszatekintés az elmúlt évszázadra, háttérben párizsi, vagy akár New York-i repedt szaxofonszóval és kopott hegedű vonításával, vissza-visszatérve gyerekkori traumáihoz, magányához és árvaságához, a francia fővárosban eltöltött éveihez és a második világháborúhoz is, aminek során maga is partra szállt Normandiában.
De nem pusztán önéletírás ez a rétegelt, önmaga farkába harapó kígyóként működő, erőtől duzzadó, a beatek nagyjainak szellemét is több soron megidéző, megállíthatatlan szövegfolyam, hanem kesernyés pirula, lemondó látlelete is a valami iszonyatos kataklizma felé kocogó, szúrt vadként vergődő, haldokló világunknak.
Gyűrött és gyűrhetetlen, energiával teli el- és leszámolás magával az élettel, annak minden könyörtelen fájdalmával és túlcsorduló örömével. Keserűen csipkelődő, közben dühtől tajtékzó, kiábrándító merengés, sötét pasztellszínekkel odakent, hunyorgó ítélet az Emberről, aki önnön kapzsiságától és ostobaságától hajtva, egyre teszi tönkre saját életterét.
A beatek utolsó mohikánja egy emberöltővel később teljessé tette a történetet, és ordító pontot tett egy csodálatos és félelmetes, kisimult és zaklatott, szorongó, részeg és őrült éra végére. Le(te)hetetlen. Elmesélhetetlen. Kihagyhatatlan.
Még egy fontos mondat(foszlány):
„…és még meg kell találnunk vagy elképzelnünk egy megtalálandó folyót Amerika szívében Jack Kerouackal és az ő vidám bandájával, ami persze nem is volt annyira vidám, mert igazából semmi sem volt vidám a nagy fantáziálásaikban és kereséseikben, gondoljatok róla bármit az az Amerika már nem is létezett, amikor Jack nekiindult, hogy megkeresse az őrült kompániájával…”
