Link interjú Franklin James Fisherrel, az Algiers énekes-gitárosával

    fotó: Dustin Condren

Az amerikai Algiers-t három barát alapította, akik ugyan Atlantában nőttek fel, és találkoztak egymással, ám a gondolat, hogy zenekarrá álljanak össze, Londonban merült fel bennük 2007-ben, miután odaköltöztek. Első kislemezük egy kisebb atlantai kiadónál jelent meg 2012-ben, aztán lecsapott rájuk napjaink egyik legizgalmasabb független lemezkiadója, a Matador, azóta az Algiers ott jelenteti meg kis- és nagylemezeit. 2015-ben jött a bemutatkozó album (Algiers), ami az év egyik szenzációja lett, a tavalyi folytatás (The Underside of Power) pedig egyértelműen emelte a zenekar ázsióját és szépen mélyítette a hatásukat is.

És hogy milyen az Algiers zenéje? Benne van a Birthday Party (Nick Cave Bad Seeds előtti zenekarának) nyers őrülete, a gospel emelkedettsége, a blues, a garázsrock és a punk, meg egy kis elektronika is szorult belé, experimentalitásban pedig a TV On The Radio rokona. És még lehetne sorolni az előadókat, a zenei hatásokat, de az Algiers pont az a zenekar, ami túl sok mindenre emlékeztet, hogy bármire is hasonlítson. Azt pedig, ahogy Franklin James Fisher elénekli-elszenvedi-kiüvölti magából a dalokat, nehéz szavakkal leírni – ő az Algiers fő erőssége. Január 29-én, hétfő este 20 órától az A38 hajón minderről saját fülünkkel is meggyőződhetünk.

Kedvenc művészeink, zenerajongóink, barátaink osztják meg velünk kedvenc zenéiket – Franklin James Fisher.

Mit hallgatsz most?

A Timber Timbre Hot Dreams című albumát, ami olyan, mint egy szürreális és metafizikus hangtájkép, ami Amerika nyugati felét ábrázolja. Képzeld el azt a Roxy Music lemezt, amit David Lynch készített.

Arvo Part az egyik nagy kedvencem. A Summa című kompozícióját rengetegszer meghallgattam a tavaly őszi turnénk alatt. Mintha a hulló faleveleket hallanád; olyan, mintha egymásra rétegzett vonós hangminták szólnának benne, de persze egy zenekar adja elő élőben.

Mi volt a kedvenc dalod vagy lemezed tavaly?

Két kedvenc albumom is volt a múlt évben. A Uniform-tól a Wake in Fright volt az egyik:

A másik pedig a Downtown Boys Cost of Living című lemeze:

Életed első meghatározó dala?

Michael Jackson-tól a Wanna Be Startin’ Somethin’. Három éves voltam, amikor először hallottam. Nem értettem még, hogy valójában mi is maga a zene, de megszólalt a rádióban, és a végén jött az outro (mama-say-mama-sa-mama-coosa), ami olyan volt, mintha nagyon furcsa emberek csoportja (a háttérvokál) kínozná Jackót. Pokolian félelmetes volt, ugyanakkor nagyon tetszett is, és valahogy már akkor tudtam, hogy ez valami olyasmi, amit szeretnék, hogy egyszer majd az életem része legyen.

Mi az, amit még soha nem hallgattál meg, de most végre rákerestél?

Nemrég keltette fel az érdeklődésemet Charles Mingus egyik lemeze, a Mingus Plays Piano. Ismertem a népszerűbb munkáit, például az Ah Um-ot, ezt viszont még nem. Az érdekes benne az, hogy Mingus nem zongorista volt, hanem nagybőgős. A teljes lemezt egymaga, egy számára idegen hangszeren, kíséret nélkül adja elő. Elképesztően merész, művészi kísérlet, ami ugyanannyira bizarr, mint amilyen gyönyörű. Olyan mintha 20 évvel korábban előrevetítette volna a New York-i no wave mozgalmat. Ez a fajta gondolkodásmód az Algiers kreativitására is nagy hatással van.

Mi az, ami nélkül nem tudsz élni?

A Radioheadtől a Kid A. Ez a lemez megváltoztatott mindent, amit a zenekari létről addig gondoltam, meg arról, hogy mit lehet a keretei között megtenni.

Facebook eseményoldal.