Maffiafilm gitárokkal – a Bakelit hiányt pótol és ezért mindent megbocsátunk neki

Maffiafilm gitárokkal – legtömörebben talán így lehetne összefoglalni az HBO-n hétfőn startoló Bakelitot. A szóbeszéd szerint Mick Jagger a kilencvenes évek óta hajkurássza Martin Scorseset, hogy közösen készítsenek a rock’n’roll túltöltött és túlfűtött New York-i hőskoráról filmet. A Rolling Stones frontemberének bábáskodásával született forgatókönyv azonban hamar kinőtte az egyestés mozik játékidejét: a Bakelit pedig végül tízrészes minisorozattá duzzadva került le a prémiumcsatorna gyártósoráról.
A Bakelit legelső, közel kétórásra duzzasztott epizódja fegyvertény. A legtöbb zenei korszak, előadó ihlette film a hitelesség jegyében óvakodik a színezéstől, az életrajzokon túlmutató csavaroktól, mely a műfaj-vagy az adott személy kultuszában hívő közönségnek megfelelő a hagyományos tévénézőt azonban másodpercekre sem köti le. Scorsese viszont kifordította a szituációt és a hetvenes évek mámorban vonagló és hétköznapiságában szürreális világát díszletté fokozva hozott létre egy fiktív, ám meggyőző univerzumot. A Bakelit úgy csúsztat a valóságon, mint a kedves részeg a bárpultnál: jóindulattal és meggyőződéssel, hogy a tupír – amennyiben szakszerűen gondozzák – előbb utóbb igazzá válik.

Mindezek után egyértelmű, hogy a Bakelitre a szerzői jogok kijátszásának bravúrja után is felismerhető betétdalok és jobbára mosolyogtató rocksztár-hasonmások ellenére sem lehet, mint hiteles kordokumentumra tekinteni. A hatvanas évek hajrája után újabb és újabb nagy dobások után kutató lemezkiadók, illetve bűvkörük tökéletes beilleszthetők az 1990-es Goodfellas vagy ’95-ös Casino alvilági, finom feketehumorral átitatott sormintájába. A Bakelit nagy családja ugyanúgy épül fel, mint a legtöbb bűnszervezet a felfedezésre váró zenészek, piti dílerek, grouppiek kasztja felett ugyanúgy adottak a verőemberek, problémamegoldók, mosakodó ügyvédek és persze az öltönyös banditák maguk, a kiadó vezetői. A filmben Bobby Cannavale által megformált Richie Finestra olasz-amerikaiként alulról küzdi fel magát saját kiadójának igazgatói székébe, hogy aztán a szakmába vetett tiszta hit nevében küzdjön meg a konkurenciával, intrikával és egyáltalában véve, saját démonaival.

Hasonló recept – ahogy a filmtörténet során már oly sokszor – önmagában is könnyű győzelmet jelenthet, azonban a Bakelit egy valamiben képes többet nyújtani, mint bármely más tematikus sorozat. A széria titka nem más, mint a már az első epizódban is mesterien beágyazott tárgyi részletek, melyek minden, a lélekben a hetvenes években ragadt átlagembernek képesen megdobogtatni a szívét. Bo Diddley ikonikus szivarosdoboz-ihletésű gitárjának felbukkanása vagy az ABBA lemez, mint kisméretű hal, kiadói visszadobása mind-mind olyan összekacsintás, mely egyértelművé teszi, a Bakelit nézőjét a készítők többre tartják puszta számadatnál, olyasvalakiként tekintenek rá, mint akivel lehet és kell is titkot őrizni.
Kétségtelen, hogy a Bakelitnek saját gyártású sorozatként az HBO maga is szép reményekkel fut neki. Az évadtól a csatorna a Boardwalk Empire sikeréhez hasonló eredményeket vár s minden bizonnyal kap is, amennyiben az elkövetkezendő kilenc epizód is hasonló mód fejti tovább a rockzene hőskorának elbűvölően mocskos tündöklését. A Bakelit február 15-től (most hétfő) fut az HBO műsorán.