Málenkij gép az ember: Anthony Burgess – Gépnarancs

Anthony Burgess legismertebb és a mai napig leghírhedtebb műve 1962-ben jelent meg Angliában, abban a korszakban, amikor az amfetamin-fűtötte modok és a rockerek közti összecsapások mindennaposak voltak, és a felnőtt értelmiség a morális egyensúly elvesztése feletti pánikkal vegyes félelemmel nézte a fiatalok időnként vért követelő rémtetteit.

Az 1917-ben született Burgess, bár elsősorban íróként gondolunk rá, irodalmi munkássága mellett briliáns nyelvészként, rádiós műsorvezetőként és zeneszerzőként is ismert volt, aki legalább 250 kompozíciót jegyez. Ezt az elhíresült, és egyébként az életmű egészét nézve nem kimondottan reprezentatív regényét, annak is főleg egy kulcsjelenetét a feszült korszellem mindent felülíró hangulata mellett egy másik, mélyen tragikus, személyes élmény inspirálta: a második világháború éveiben, Angliában állomásozó, részeg amerikai katonák megverték első feleségét, Lynne-t, aki később sérülései következtében elvetélt.

A regényből Stanley Kubrick készített elsöprő hatású mozifilmet 1971-ben, és bár a két változat komoly erkölcsi kérdésekben is eltér egymástól, az mindkettőre igaz, hogy ugyan a felszínen kissé már meghaladottnak, avíttnak hathatnak, mindkét mű belseje; megvalósítása és mondanivalója kortalan és örökérvényű maradt. A mai napig nem vesztettek jelentőségükből és még mindig képesek minimum megosztók lenni. A maga idejében a könyvet és szerzőjét folyamatosan érték támadások, és a kritikai fogadtatás is nagyon vegyes volt: míg egyes orgánumok profánul szórakoztató műként kezelték, mások pszichológiai szempontból sekélyes, feleslegesen erőszakos fércműnek titulálták. Ezek a támadások csak erősebbek lettek a majdnem egy évtizeddel később készült film megjelenése után, végül Burgess hivatalosan is eltávolodott művétől és a filmtől is, azt állítva, hogy a három hét alatt, indulatból elkövetett regényt hiba volt megírnia a félreérthetőség veszélye miatt, és hogy a film úgy tűnik, csak ráerősített arra a véleményre, hogy a Gépnarancs a nemi vagy bármilyen egyéb erőszakot dicsőítő mű.

A könyvben a nem túl távoli jövőben járunk a már több javítóintézetet megjárt kicsi Alex, velejéig romlott Alázatos Narrátorunk bőrébe bújva, és az ő gonoszul csillogó szemein keresztül szemléljük ezt az elfajult világot. Vérszomjas antihősünk egy igazi popkult ikon, akit egyszerre szánunk, talán sajnálunk, akit kicsit kedvelünk, miközben elviselhetetlenül viszolygunk tőle.

Tétován és rettegve kóválygunk ebben a szovjet mintájú, totalitárius ernyő alatti, szürke és elvadult jövőben, ahol az éjszakákat benarkózott tinédzser-bandák uralják, ártatlanokat fosztanak ki és vernek össze, lányokat erőszakolnak meg és persze egymás vérével is vörösre festik az éjszakai eget, ha a helyzet úgy adódik. Furcsa nyelven, naccatul szövegelnek, egyfajta sok orosszal beoltott, cockney rímelő szlenggel és feltalált szavakkal is elkavart angolt. Beletelhet néhány oldalba, mire panyimálni kezdjük a szöveget, de aztán villámszkóró húz be majd minket ez a horrorsó bezúmnüj történet a lapok közé. Miután egy este megmutatkoznak a repedések a bandán belül, drúgjai felültetik Alexet, aki így börtönbe kerül. Két év után önként és elsőként jelentkezik egy forradalmian új módszer, a Ludovico-módszer kísérleti patkányának, ami kiöli Alexből az erőszak, a rossz, mint döntés lehetőségét azáltal, hogy bármi ilyen gondolatra a szervezete rosszulléttel és pánikkal reagál.

Mitől ember az ember, és meddig az? Megfoszthatóak vagyunk-e ténylegesen a szabad akarattól? Hol kezdődik a helyes út, és ki vagy mi dönti el, hogy az-e? Lehet-e igazából úgy jó valaki, aki csak azért jó, mert fizikailag képtelen a rosszat cselekedni? Megannyi érdekes, nyitva hagyott gondolat és kérdés, amin az olvasó törheti a fejét, ha kezébe veszi ezt a pszichedelikus, töményen erőszakos, de végtelenül szórakoztató, meghökkentő és a maga nemében unikális könyvet, ami nem biztos, hogy tetszeni fog, de hogy örök nyomot hagy, az biztos. Na, mi legyen?

Még egy fontos mondat:
„És így igyol ez, míg a világ világ, körbe és körbe, mintha valami bolsoj gigantikus csolovek, a jó öreg Bóg Maga forgatna és forgatna és forgatna egy vónnüj grjáznüj narancsot a gigantikus rukái között”