„Meg fog bennünk fagyni a vér” – H.P. Lovecraft – Onnan túlról
A Helikon Kiadó egy jó ideje pótolgatja a jelenlegi könyvpiacon már-már elérhetetlennek számító irodalmi és filozófiai alapvetéseket, zsebkönyvtárukban napvilágot láttak már Buddha beszédeitől kezdve, Immanuel Kanton és Konfuciuszon, klasszikus magyar irodalmon keresztül Konrad Lorenzig mindenféle megkerülhetetlen művek. Ebbe a sorba illeszkedett be a nyáron a kozmikus horror egyik legnagyobb alakja, Howard P. Lovecraft is. Végre.
Lovecraft (1890-1937) nagy elődei – elsősorban Ambrose Bierce-re és Edgar Allen Poe-ra gondolok –, nyomdokain haladva teremtette meg máig összetéveszthetetlen, illékony világát, a kozmikus rettenet birodalmát. Létünk iránt végtelenül közönyös természetfeletti erők kérdőjelezik meg a recsegő-ropogó emberi civilizáció érvényességét, elgondolkodtató rémtörténetei még majd’ egy évszázad távlatából is képesek megrendíteni a minket körülvevő világról alkotott fakó elképzelésünket.
Én nem vagyok egy horror-rajongó, ellenben a műfaj szellemisége kimondottan érdekel, az a sebesség meg, ahogy a mai napig talán a lehető leggyorsabban reagál minket körülvevő társadalmi jelenségekre, egészen el tud képeszteni, úgyhogy elkerülhetetlen volt, hogy Lovecraft és én találkozzunk végre.
Ez a szemkápráztató borítóval ellátott kötet 11 novellát foglal magába, nagyon erős válogatás, elsősorban olyanoknak, akik még nem estek át a Lovecraft-tűzkeresztségen; amolyan bevezető. Az általa teremtett, azóta egy rahedli videojátékban, sorozatban feldolgozott és újraértelmezett Cthulhu-mítoszt csak szőrmentén érinti, talán az Álmok a Boszorkányházban című, kísérteties novella idézi meg a leginkább ezt a világot.
A horror egyik koronázatlan királyaként Lovecraft hatása ma is kitapintható, főleg Clive Barker és, igen, Stephen King munkásságát említhetném, de rengeteget tett az ún. weird, peremvidéki irodalom terjedéséért is.
Ha Lovecraftről hallunk, először borzalmasan tekergőző csápok, megfogalmazhatatlan, viszolygó rémület, emberáldozatokat is magukba foglaló, sötét rituálék jutnak csupán eszünkbe, de írásművészete ennél sokkal szerteágazóbb és rétegzettebb, műveiben a minden jelentőségétől megfosztott emberiség ősi, zsigereiben már generációk óta eltemetett félelmei és szorongásai emelkednek felszínre.
Hiába érződnek ezek a közel százéves szövegek irodalmilag már kicsit körülményesnek és aggnak, hiába, hogy azóta annyira megugrott az emberek ingerküszöbe, hogy ma már zombi hordákat néznek fő műsoridőben is: ha elmerülünk ebben a hínárosban, rettegni, a már említett ingerküszöb miatt talán nem fogunk, de a mai napig képes belekergetni minket egy émelygő, reszketeg és beteg tudatállapotba, amiből nagyon, nagyon nehezen fogunk kikászálódni, és emiatt időről időre, mint egy rossz acid flashbackben, meg fog bennünk fagyni a vér.
Még egy fontos mondat:
„Végül úgy döntöttem, megmászom azt a tornyot, még ha lezuhanok is; még mindig jobb egy pillantást vetni az égre és a semmibe hullani, mint tovább élni anélkül, hogy lássam a nappalt.”
