A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Meghalt Holger Czukay

2017. szeptember 6., 17:07

A CAN egyik alapítója, basszusgitárosa 79 éves korában hunyt el.

Alapmű: Tago-Mago

A CAN a hatvanas évek végén színre lépett furcsa zenekarok egyike: legalább olyan furcsa, mint az Iron Butterfly, akik létrehozták az In-A-Gadda-Da-Vida-t, a popzene folyamatos magyarázkodásra kényszerítő monolitját, és legalább olyan fontos, mint a King Crimson. Pedig a kánon szerint a King Crimsonnál nincs is fontosabb zenekar abban a progrock szürreális univerzumban, ahol titokzatos férfiak rejtélyes kísérleteket folytatnak a hagyományos popzenei struktúrák szétszedésével, csoportosításával és újra-összeszerelésével. Az 1968 óta működő kölni CAN mindig is a kortárs zenei diskurzus része volt: íme, a bámihez elvezető Tago-Mago album.

1968-ból elég sokan azt a következtetést vonták le, hogy sokminden visszavonhatatlanul véget ért, a hátralévő idő pedig túl rövid ahhoz, hogy ne kelljen sietni valami maradandó megalkotásával. Az emberek siettek is. A mozikban már lefutott a Diploma előtt, a Beatles a White Albumnál, a Yellow Submarine-nél és az Abbey Roadnál tartott, Elvis visszatért egy elképesztő nézettségű tv-showban, Yoko és Lennon egy amszterdami hotelszobában az egyedül bodogító: a paplan alatti forradalom mellett érvelt. Megjelent a Hair, a Led Zeppelin I. és II., Woodstock a földön, a Szelíd motorosok pedig a fejekben lezárt valamit, a lehetséges folytatáshoz a Holdon kellett helyet keresni, Frank Zappa odapakolta a Hot Rats lemezt, Pablo Picasso meg végleg kiszállt. Nem biztos, hogy azért, mert megjelent a Moog szintetizátor, de mégis.

A Can – a nevet akár csupa nagybetűvel is lehet írni, és nemcsak azért, mert a hetvenes évek kezdetére a segédigék melléknévvé változtak – az első, kommunafalra írt értelmezés szerint (COMMUNISM ANARCHISM NIHILISM) még bízott a nyugtalanító üzenetek figyelemfelkeltő erejében, amikor a billentyűs hangszereken játszó Irmin Schmidt, a gitáros Michael Karoli, a basszusgitáros Holger Czukay, a dobos Jaki Liebezeit és az énekes Malcolm Mooney a közös zenélés mellett döntött. Ez az időszak az olcsó konkrétumok helyett a víziók, a hallucinációk-illuminációk és az elfolyó-széteső képek hangokká alakításának időszaka, olyan felismert kényszerbeteg manipulátorok mintájára, mint David Bowie vagy a Velvet Underground.

A Német Szövetségi Köztársaság ebben az időszakban köztes hely, ahol a hosszú idők böjtje és az előírt vezeklés után majdnem mindent szabad: nincs, vagy ha van is, felületes a cenzúra, van kemény pornó és a szabadosság olyan egyéb megnyilvánulásai, amelynek küldetéstudat fokozó hatása van. A Can egy csomó meg nem jelent, vagy még a megjelenés előtt rituálisan megsemmisített filmhez (Deadlock, Maddchen Mit Gewalt, Bottom – Ein Grosser Graublauer Vogel, Cream) készít wagneri monstrumot (Mother Sky) és magukat megsemmisítő forgácsokat, de a lényeg, hogy a megmaradt hangok 1970-ben nyilvánosságra kerülnek a Soundtracks albumon, elindítva ezzel a kortárs zene egyik különleges zenekarának hivatalos karrierjét.

A Canre – bár a tagjai ma öreg emberekként szétszóródtak oda, ahonnan jöttek: a nagyvilágba – ugyanaz érvényes, mint az induláskor: bármilyen körülmények között és bármilyen hosszúságban képesek kifejezni magukat a zenek nyelvén, miközben soha nem zavarta őket, hogy ezt a nyelvet egyre többen, ám még mindig fájdalmasan kevesen beszélik. Kompozícióik nem a jelenidejű nyelv attributumai, hanem lehetőségek egy másfajta kommunikációra, amelynek a Jaki Liebezeit (idén januárban hunyt el) és Czukay által diktált ritmus a lényege.

Amikor a Soundtracks albumon úgy határoznak, hogy túl sok a közönséges információ, már-már a popzene teljesen érdektelen civiljei számára is majdnem értelmezhető egy dal (Deadlock, Tango Whiskyman), hirtelen elvágják, mert a Can összzenei struktúrájában a gyors befejezésnek ugyanolyan jelentősége van, mint a hirtelen elrendelt szüneteknek. A Soundtracks csúcspontja a Soul Desert és a Mother Sky közötti lélegzetvételnyi idővel kezdődik, ekkor valami azonosíthatatlan szer lép működésbe. A Soul Desert minden idők egyik legtragikusabb száma: eszelős, méltóságteljes, áhitatos, kilátástalan, és annyira vészjósló, hogy jobb lett volna titokban tartani. Ez Mooney búcsúdala (hosszú időre az, mert a nyolcvanas években ugyan visszatér az akkor márcsak passzióból dolgozó Canbe), elementáris előadói teljesítmény, olyan – azóta sem dokumentált – kémiai folyamatok eredménye, amelyben egybeolvad James Brown, Marvin Gaye és Lou Reed a Can valamennyi rejtett energiájával.

A zene mint forma azonban még a Cannél sem arra való, hogy bezárja vagy elszigetelje a hallgatóit. A Soundtracks után néhány hónappal kijön a TAGO-MAGO, majd újabb pár hónappal későbbb megjelenik az Ege Bamyasi, a világ zenei forrásaiból merített két spontán mű. (1971 akár a popzene mágikus évének is nevezhető, többek között a következő albumok is ekkor jelentek meg: The Who/Who’s Next, The Roling Stones/Sticky Fingers, John Lennon/Imagine, David Bowie/Hunky Dory, Janis Joplin/Pearl, Carole King/Tapestry, The Doors/L.A. Woman, Faust/Faust, Led Zeppelin/Led Zeppelin IV, Marvin Gaye/What’s Going On, Jethro Tull/Aqualung, Az énekes ekkor már a japán Kenji Damo Suzuki. Damo angolul, japánul, törökül – valamint egy ismeretlen, de azonnal tökéletesen érthető nyelven – bemutatott éneke prédikáció, könyörgés, és csupa lírai agresszió. A popzene bábele, a Tago-Mago 70 perces tökéletes, megismételhetetlen konstrukció. A lebegő, poszthippi Paperhouse-zal kezdődik, egyhelyben utazással, a Mushroommal folytatódik, utána jönnek a lelassított életfolyamatok hangjai (három dal hossza is meghaladja a 10 percet, sőt kettő: a Halleluhwah és a Peking O a 20 perchez közelít), majd minden mindegy alapon a dupla bakeliton kiadott mű lezárul a Bring Me Coffee Or Tea-val, a mágikus frissítővel.

Az Ege Bamyasi album elegáns ujjgyakorlat, instant zene csupa a földön szabadon termesztett anyagból. Az ezen szereplő Sing Swan Song és még inkább a Spoon a Can pimasz válasza azoknak, akik kételkedtek abban, hogy a káoszban is van rendszer, a Soup pedig olyan kotyvalék, amelynek előállítása természetes stimulátor a Can számára, viszont halálos veszélyt rejt az illetéktelenek kezébe kerülve. Mint minden jelentős művészi teljesítmény, így a Can-é sem egyenletes. Nem hibáznak, hanem kivárnak – hol sokat, hol kevesebbet a kelleténél. Az Ege Bamyasit 1973-ban az extrém Future Days követte, annak ellenére, hogy ők is tudták: a jövő két-három éve elkezdődött és talán már le is zárult. A Can a nyolcvanas évek végén csinált még egy nosztalgikus, érdekes, de nem külöünleges albumot (Tite Time), a tagok önálló projekteket is: Wim Wenders 2008-as filmjének a zenéjét például Irmin Schmidt szerezte.

A Can munkássága leginkább a filmnarratívák sokasága, Stockhausen mellett valószínűleg ők a legjobb dolog, ami a még értelmezhető és eredeti kortárs zenében történt. Ez elég merészen hangzik, de akár igaz is lehet egy olyan kultúrában, amely mindig a mérhetetlen túlzásokkal igazoltatja magát. A kérdés már csak az: mi a legtöbb, és kihez képest? Ha veszed a fáradságot, előbb-utóbb be fog égni, hogy néhány kérdésre a Can a válasz. Az alkimisták, akik közelebb kerültek a saját gyártású aranyhoz, mint bárki más.

Címkék: ,