A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Megjelent Bruce Dickinson önéletrajza – olvass bele a remekműbe!

2024. május 30., 17:15

Iron Maiden legendás frontembere június 1-én szólóprojektjével érkezik a Barba Negrába, ahol The Mandrake Project című albumát fogja bemutatni magyar közönségének. Erre az eseményre időzítette a Troubadour Books Kiadó újjáéledt LEGENDÁK ÉLVE VAGY HALVA című zenei könyvsorozata első külföldi előadót bemutató kötetét, Bruce Dickinson Mire való ez a gomb? című kiválóan megírt, nagy hatású, tanulságos és inspiráló önéletrajzát.

Bruce Dickinson a világ egyik legikonikusabb énekese és dalszerzője, de emellett hivatásos pilóta, repülőgép-ipari céget vezet, motivációs beszédeket tart, sört főz, regényeket és forgatókönyveket ír, és egykor vívóként nemzetközi szinten versenyzett.
A húsz éve elkezdett és most a Troubadour Books Kiadónál újrainduló LEGENDÁK ÉLVE VAGY HALVA-sorozat első nemzetközi megjelenésében, Mire való ez a gomb? című könyvében Bruce Dickinson fantasztikusan összeszedett, kiváló stílussal, saját kezűleg megírt önéletrajzában részletesen beszámol kalandos gyerekkoráról, az Iron Maiden felemelkedéséről, a sötétség erőinek megidézéséről, a vívás filozófiájáról, a Boeing gépek világáról, és arról, hogyan győzte le a rákot. Intelligens, vicces, őszinte memoárjából teljes képet kapunk egy igazi rock ikon életéről, érzelmi és mentális világáról. Bruce Dickinson élettörténete nem csak az Iron Maiden rajongóknak nyújthat inspirációt.

Íme egy részlet a könyvből:

A Fenevad házszáma

Négy számot kellett megtanulnom a meghallgatásra. A Maidennek addig két albuma jött ki, én pedig megtanultam az összes dalukat. Végül is túl sok dolgom nem volt. Úgy tervezték, hogy az énekest azután rúgják ki, miután a zenekar lejátszotta a már lekötött skandináviai koncertjeit, és ezt közölték is velem. Nem igazán örültem, de ez nem az én szappanoperám volt. Legalábbis még nem. Elmentem Hackney-be, a stúdióba, és ha egy katonai csapatként tekintettem volna a zenekarra, akkor azt állapítottam volna meg, hogy mindjárt megadják magukat. Kimerültek voltak. Rájuk fért volna egy kis vidámság. Fogalmam sem volt, hogy mi zajlott előtte, vagy milyen viták mentek, és őszintén szólva nem is érdekelt. Az én feladatom az volt, hogy énekeljek, és az éneklésen túl az, hogy bemutathassam nekik a zenei és színpadi elképzelésemet.
Számomra kényelmes hangnemben voltak a dalok. Még csak meg sem kellett erőltetnem a hangomat, úgyhogy improvizáltam, és kicsit kicifráztam a témákat. Aztán elkezdtünk csak úgy szórakozásból játszani, fura riffeket találtunk ki, régi számokat vettünk elő kamaszkorunk kedvenc zenekaraitól, és természetesen kiderült, hogy ugyanazok az együttesek hatottak ránk. A Purple, a Sabbath, de még a Jethro Tull is befigyelt, mely zenekarnak Steve volt nagy rajongója. Zeneileg azonnal megteremtődött köztünk az összhang, és a meghallgatás után kénytelen voltam eltűnődni azon, hogy miért jutott holtpontra egy ilyen zenekar, amelyben ennyi kreativitás van.
Steve már aznapra le is akarta foglalni a stúdiót, hogy felvegyünk valamit. Emlékszem, hogy dobálta befelé az aprópénzt a telefonba, miközben Smallwoddal beszélt. De amikor egy fociklub megvesz egy új játékost, nyilván őt is jól megnézik előbb maguknak. Esetemben is ez történt: a menedzsment meg akart bizonyosodni arról, hogy a zenészek nem a pillanat hevében döntöttek.

Beletelt pár hétbe, mire Paul Di’Annót kirúgták, aztán újra ott találtam magam a Battery Studiosban. Több sávra énekeltem rá a szólamaimat, és őszintén mondom, nem volt nehéz. Könnyen vettem az akadályt, és már alig vártam, hogy megmutathassam, valójában mire vagyok képes: hogy kieresszem rendesen a hangomat, és kő kövön ne maradjon. Míg az énekfülkében álltam, a menedzsment és a zenekar bepréselte magát a keverőszobába. Megvitatták a kérdést. És bevettek a zenekarba.
Úgy ünnepeltünk aznap este, hogy belógtunk az UFO Hammersmith Odeonban tartott koncertjére, és meglehetősen berúgtunk. A munka másnap kezdődött.
– Lőttél valaha fegyverrel? Jobbkezes vagy?
A fülészorvos jókedvűen vizsgálgatott. Én meg csak bólogattam.
– Egészen tipikus – mondta walesi akcentussal. – Már négy kilohertznél járunk.
– Az valami rosszat jelent? – kérdeztem.
– Nem igazán. Esetleg majd ha hatvanöt éves leszel, de gondolom, akkor meg már nem fog érdekelni.
A fülvédő nélkül elsütött második világháborús puskák, gépfegyverek, félautomata fegyverek és gránátok rendesen károsították a hallásomat. Utána még szem- és vérvizsgálat, majd drogteszt következett, plusz egy halom biztosítócég fárasztott. Örömmel értesültem róla, hogy semmilyen szexuális úton terjedő betegséget nem hordozok, és hogy semmi akadálya nincs annak, hogy a következő néhány évben ámokfutásba kezdjek egy rockzenekar élén.
Állandó lakcím nélküli zenész lévén ekkoriban a soron következő barátnőmnél laktam a worcestershire-i Eveshamben, egy fodrászat fölött. Olcsó volt bejutnom Londonba, mivel még megvolt a diákbérletem. Vonatozni érdekes élmény volt, a Cotswold-vonal pedig nagyon szép. Még mindig lehetett 50-es gőzmozdonyokat látni, néha 47-eseket, nagy ritkán pedig egy gyorsvonat fütyült végig az amúgy csendes eveshami állomáson.
A helyi kocsmákban, ahol metálfanok lógtak, kisebb hírességnek számítottam. Jó néhány kocsma volt a környéken, és elég sok zenekar megfordult arrafelé. A Black Sabbath és az AC/DC, illetve az okkult hívők világa volt ez. Egyes feljegyzések szerint nem is olyan régen még emberáldozatot is bemutattak a közeli Breedon Hillen. Sokan hittek a boszorkányságban, és ez egész környék olyan volt, mintha még mindig 1973-at írtunk volna. Aleister Crowley, a 666-os Fenevad is itt született.
A hétvégeket általában az Elmley Castle-ben töltöttük, és mentális képességeinket befolyásoló mennyiségű Scrumpyt, hallucinogén cidert döntöttünk magunkba. A kocsma annak a dombnak a lábánál volt, amelynek tetején a kastély romjai álltak. Az üzletvezető asszony egykor meztelenül pózolt a Mayfairnek, és a képeket kérésre meg lehetett nézni. A cidert műanyag poharakba töltötték, és gyakran limonádét kevertek hozzá, hogy a zavaros italnak egy kis pezsgést kölcsönözzön.
A törzsvendégek katatón állapotban ültek a szalonban. A székek kifelé néztek, a padlón pedig egy pentagram volt. A sarokban egy tévé lógott a plafonról, amit az ablakok fölött elhelyezett tükrökből is lehetett látni. Olyan érzése volt itt az embernek, mintha egy bombatámadás túlélői öblögetnék a szájukat ciderrel. Záróra után mindenki autóba ült, és hazavezetett – volt, aki kis kék rokkantkocsiban.

Ezt az elmebetegeknek fenntartott paradicsomot hagytam ott a nagyvárosi létért cserébe. Csatlakozásom az Iron Maidenhez azzal járt, hogy csillagászati összeget, heti száz fontot kaptam, ezért kibéreltem egy szobát a nyugat-londoni Stamford Brookban.
Elmentem a város másik végében lévő Maiden-irodába, ami az islingtoni Danbury Streeten volt egy emeleti lakásban. Ha a Micimackóból kellett volna karaktert választanom magamnak, akkor az Tigris lett volna, mert végtelen lelkesedés tombolt bennem. És végtelenül lelkesen lépkedtem felfelé a roskatag lépcsőn az első emeleti irodába, majd bejelentettem magam: – Az új énekes szolgálatra jelentkezik, uram. – Smallwoodot nem hatotta meg a dolog. – Menj, vegyél fel valami kurva ruhát, úgy nézel ki, mint egy road.
Megkérdeztem Clive-ot, hogy mit vegyek fel, ha igazi köcsögnek akarok kinézni. Elmondta. Motoros bomberdzseki, csíkos póló, fehér magas szárú edzőcipő. Az egyetlen gondot a sztreccs farmer jelentette. Elméletben nem lett volna vele baj, de gyakorlatban olyan embereknek tervezték, akiknek húsz centivel hosszabb volt a lába, mint az enyém. Lustaságból végül úgy döntöttem, hogy jó lesz az, legfeljebb felhajtom a szárát. Készpénzzel fizettem, a visszajárót pedig odaadtam Rodnak a számlával együtt.
A zenélés sokkal könnyebben ment ennél. A Caledonian Roadon volt egy stúdió, az Ezee Hire, ahol a srácok próbáltak. Oda települtünk be mindennap, hogy dalokat írjunk. Termékenyek voltunk. Az első közös albumunk refrénjeit mind ott írtuk – egy-két kivételtől eltekintve, mert a hackney-i stúdióban is született néhány, ahol a meghallgatásomat tartották.
Mielőtt felvettük volna a lemezt, adtunk egy pár koncertet. Az utolsó fellépésünk a Rainbow Theatre-ben volt. Most már ironikusnak találtam, hogy amikor még a Shotsban játszottam, mindig sóvárogva mentem el a hely mellett, a Samson tagjaként itt vettem fel egy nevetséges videót, most pedig az Iron Maidennel mi voltunk a főzenekar.

Ne keresd a könyvet, itt van.

Szerző:
Két hét múlva Take That a Budapest Parkban
jún. 18., 19:15
Megjelent Dosztojevszkij: A játékos című klasszikusa
jún. 17., 17:18
Az Airbourne ismét felrázza Budapestet
jún. 17., 17:13