Mint egy elszállt Vonnegut-regény: Flea – LSD gyerekeknek
Az idei, hangosan dübörgő koncertektől sajnos mentes nyár egyik legkellemesebb meglepetése, hogy végre megkaparinthatjuk a világ egyik legnagyobb, majomisten-forma basszusgitár-virtuózának lehengerlő memoárját. Az LSD gyerekeknek alig néhány napja, július 17-én jelent meg, szerkesztő kollegánk, Pritz Péter fordításában és a Trubadúr gondozásában.
Michael Peter Balzary, vagy ahogy mindenki ismeri, Flea, merthogy természetesen róla van szó, teljesen levett a lábamról, ezt az elején le kell szögezzem. Sosem vallottam magam Red Hot Chili Peppers- rajongónak, de azért természetesen ismerem a lemezeiket, a koraiak punk-funk vadságát még szeretem is, ezeket a sorokat is a Freaky Styley-ra pötyögöm. Krisztus előtt nem sokkal még olvastam Anthony Kiedis életrajzát, a Scar Tissue-t is, és bár a frontember nem tudott hozzám közel kerülni, és a szellemíró stílusát is kicsit távolságtartónak és idegennek, sokszor sziruposnak éreztem, az Anthony körül szédelgő, őrült, apró figurát azonnal a szívembe zártam, és az abban megfestett pszichedelikus, hollywoodi kavalkád is magával ragadott. Szóval nagyon vártam ezt a könyvet.
És nem is kellett csalódnom benne, Flea olyan, amit vársz tőle, olyan, amilyennek lennie kell.
Néhol nagyon kattant, sírva röhögős, néhol elszomorító, néhol egészen szívfacsaró, töredékes múltszilánkok közt kóválygunk anekdotáról anekdotára, időnkénti transzcendens kikacsintásokkal, nem is annyira memoár ez, hanem már majdnem egy fiókban hagyott, elszállt Vonnegut-regény. Egészen Ausztráliáig elérő gyökerek, piti betörések, gyerekcsínyek, egyre inkább begyűrűző kábítószerek. Egy apakép nélküli, titkon magányos kissrác segélykiáltásai egy normálisabb élet után. Kezdeti, félszeg próbálkozások a lányokkal. Könyvek, lemezek, koncertek, amik megmentettek egy életet. Egy, valami magasabb szinten már eleve elrendeltetett, tűzön-vízen át kitartó barátság kaleidoszkopikus története. És persze mindenhol kurva hangos, lüktető zene.
Külön tetszett, hogy akárcsak a Rammstein billentyűsének életírásához, a Villanycigányhoz hasonlóan ez sem „Chili-könyv”, már csak azért sem, mert az LSD gyerekeknek (elvileg) folytatásos lesz, ez a kötet csak a Tony Flow and The Miraculously Majestic Masters of Mayhem, tehát a későbbi Chili Peppers megalakulásáig taglalja Flea életét, a következő kötetben pedig választ fogunk kapni néhány, itt nyitva hagyott, kardinális kérdésre. Arra, hogyan formálja őket, és rajta keresztül hogyan formálhat minket a zene és a szeretet. Hogy mit tesz a túl korán beütött sztárság egy csorda, ezerféle színben pompázó idiótával, akiknek még messze nem nőtt be a feje lágya. Megkockáztatom, azóta sem.
A könyv bemutatója, ahogy már ITT írtuk, augusztus 12-én este lesz a Széll Kálmán téri Nemdebárban, felolvasással, beszélgetéssel, Czutor Zoltán akusztikus minikoncertjével megspékelve. Ugyanezen a linken találtok még néhány kiemelt részletet a kötetből, kedvcsinálónak. Szóval, Kurt Vonnegutnak lila taraja van, széles vigyora, benne a már önmagában kultikus, fogak közti szünettel, kozmoszon túli utazásra invitál, már nyújtja is felénk a mindenséget őrző bélyeget. Nem érdemes ellenkezni, csak fogadjuk el. Alig várom a folytatást. Még egy fontos mondat:
„Amikor egy groove-ot játszom, akkor a természet munkál rajtam keresztül, és nálam soha senki nem fogja azt intenzívebben játszani. Olyankor megszabadulok az elme börtönétől, egy kölykeit védelmező grizzly anyamedve vagyok, és az sem érdekel, ha meghalok. Tökéletesen megbízom az állati ösztöneimben. Elengedek minden gondolatot, megszűnik körülöttem a világ, és KINYÍROM azt a groove-ot. A szívemben lévő fájdalom váltja meg a repülésre a jegyet, és abban a pillanatban, amikor eljön az ideje, hogy a forrásból merítsek, és nyomjam a zenét, lemondok minden földi vágyról. Én pusztán a groove lehetek, semmi más, a világot meg leszarom, azért, hogy felemelhessem. És ti, gyerekek, akiknek ugyanolyan fájdalmaitok vannak, mint nekem: ott leszek veletek a mágikus helyen.”
