Mire való a színpad, ha nem erre? – Keith Emerson elfeledett interjúja
Keith Emerson nélkül sokak szerint ma nem létezne nem, hogy progresszív rock-, de jelen formájában véve könnyűzene sem. A Emerson, Lake and Palmer tagjaként a moduláris szintetizátorokat színpadra emelő, március 10-én 71 éves korában elhunyt zenész az amerikai Keyboard magazin olvasóinak kérdéseire válaszolva adott rendhagyó interjút.
„Nem gondolom, hogy bármelyik szerzeményemet is jobban meg tudnám írni, mint ahogy azt már megtettem” – válaszlta Keith Emerson, majd az olvasói interjújában arról is mesélt, ahogy egy regényben az oda nem illő szavakat, az ő a zenéjéből is kihallani azokat a hangokat, melyek így vagy úgy, de „hibaként váltak az egész részévé.”
Emerson volt az, aki a hetvenes évek elejétől kezdve szekrénynagyságú moduláris szintetizátorokkal érkezett minden egyes fellépésre és akinek hatására Bob Moog szerkezeteivel a színpadi zenészeket célozta meg, forradalmasítva a világ szintetizátorkultúráját. „Bob ott volt az Emerson, Lake and Palmer több korai, amerikai turnéján. Azt hiszem, akkor döbbent rá, hogy a szintetizátorai többek, mint stúdióberendezés, mikor először hallotta a Lucky Man-t. Talán gondolni sem mert arra, hogy a hangszereivel egyszer majd olyan messzire jut, mint ahogy az történt. Akárhogy is, akárhányszor játszok a régi és hatalmas Moog-omon, tisztán hallom, ahogy Bob odafent nevet.”
https://www.youtube.com/watch?v=N7zFTcUE1Mc
Emerson a digitális korban is kitartott meggyőződése mellett, miszerint az analóg berendezések által a zenész egész egyszerűen közelebb kerülhet a közönségéhez. „Teljesen máshogy viszonyulnak az emberek ahhoz, aki potmétereket tekerget, kapcsolókat igazgat, kábeleket dug egyik aljzatból a másikba, mint aki a laptopja képernyőjét bámulva koncertezik. Ez ugyanúgy működik, mint a gitárosok különféle allűrjei. Persze azzal sincs semmi baj, ha valaki maga elé bámulva játssza el a dalait, azonban tény, hogy az analóg technikai megoldások képesek előadást kerekíteni a zene köré és – valljuk be őszintén –, mire való a színpad, ha nem erre? Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor a közönség látja, miként keletkezik egy-egy hangkép, míg más esetben nehéz megítélni, felvételt vagy élő koncertet hallunk-e. Mondom ezt úgy, rövid ideig magam is használtam előre rögzített elemeket a koncertjeimen, erre azonban nem vagyok a legbüszkébb.”
A zenész azonban azt is elárulta, melyik művét érezte 2010-ben a legközelebb magához. „Az évek során talán a Piano Concerto-m és az 1971-es Tarkus lemez került a legközelebb a szívemhez.”
„Az, hogy manapság arányaiban minden eszköz, hanghordozó ilyen vagy olyan formában, könnyen elérhető egy zenész számára lehetőségek egész tárházát teszi elérhetővé, ugyanakkor elkényelmesít egy generációt. A szakmában ügyködő fiatalok közül túl sokan túl sok mindent vesznek magától értetődőnek, miközben egyre kevesebben hajlandók tényleges időt és energiát áldozni arra, hogy jobbak legyenek a hangszerükön vagy egész egyszerűen utánamenjenek egy-egy új zenének, hangnak.”
Arra a kérdésre, hogyan pontosan milyen szociális, kulturális előzményei lehettek a brit terepen kifejlődött progresszív rockzenének, Emerson frappánsan válaszolt. „Egyszer ugyanezt kérdeztem Jon Lord-tól (a Deep Purple egykori billentyűse, a szerk.), amire ő csak annyit válaszolt: biztosan az ivóvízben kellett valaminek lennie.”
Keith Emerson 2016 március 10-én lőtte főbe magát Santa Monica-i otthonában.
