“Monumentális. Felszabadult. Elég vad.” – Jónás Vera interjú

Open Air Rádió: Az egyszeri ember, mint én is, úgy tekint a Jónás Vera sztorira, mint egy évek alatt, nagyon tudatosan felépített zenészpályára, ezzel szemben az igazság teljesen más. Mondhatni, kevésen múlott, hogy most a gitár helyett, példának okáért, ne az esélyegyenlőséggel foglalkozz…

Jónás Vera: A színpad volt számomra a kulcs. Gyerekkorom óta szavaltam, táncoltam, énekeltem, konferáltam és voltam alternatív színházi csoport tagja is. Minden szerepben mindig nagyon jól éreztem magam. Nagyon izgatott és érdekelt is a színpad és a környéke. De aztán tinédzserkorban jöttek sorra a bizonytalanságok, és ezek az önbizalmammal, végső soron önmagammal folytatott “csatározások” egy időre elszakítottak onnan. Szerencsére a zenétől nem távolodtam el, amiben az is közrejátszott, hogy nálunk otthon folyton szólt a zene, ment a buli, gyakran a szomszédok is átszóltak, hogy túl hangos. Apukám rockzenét és jazzt, Hendrixet meg Zappát, anyukám Elton Johnt és Billie Joelt, mi gyerekek pedig Spice Girlst hallgattunk. A tesómmal léggitároztunk és dezodoros flakonokba énekeltünk, mint az őrültek, orrvérzésig. De ekkor még nem láttam magam előtt azt, hogy én majd zenész leszek, dalokat írok, amiket aztán egyre nagyobb közönség előtt előadok a színpadról. Csak egy homályos vágyálomkép volt ez, semmi több, és akkoriban sosem közelített a realitások felé. Az volt inkább bennem, hogy nekem valami sokkal racionálisabb, kézzel foghatóbb dolog mentén kell majd egy életet felépítenem.

OAR: Volt ebben szülői elvárás?

JV: Nem, nem volt. Inkább ott lehet a magyarázat, hogy engem mindig nagyon sok minden érdekelt, és ezek között a zene csak az egyik volt. Csomó minden más is izgatott, meg izgat jelen pillanatban is. Gyerekeket táboroztattam, részt vettem mindenféle szemináriumokon és konferenciákon, majd miután beléptünk az Unióba, különféle pályázatoknak köszönhetően utazgattam szerte Európában. Tolerancia- meg antidiszkriminációs programokban vettem részt. Minden ilyesmi izgatott, és alaposan le is voltam foglalva. A közéleti szerepben sokkal nagyobb perspektívát láttam, mint bármi másban, és ebben a szüleim is nagyon támogattak. Az Európa Parlamentben emberjogi tényezőnek lenni, valami ilyesmi volt a cél.

OAR: Hogy lett ebből akkor zenészpálya?

JV: Egy fejesugrással. Már az érettségi környékén eszembe jutott az, hogy talán mégiscsak be kéne iratkoznom Kőbányára. Végül nem tettem meg, de a bogarat elültettem a fülemben. Az egyetem alatt (az ELTE-n társadalmi tanulmányok szakon diplomáztam) jártam énektanárhoz és zeneiskolába, tanultam összhangzattant, és kicsit zongorázni is. Elkezdtem tudatosabban figyelmet fordítani a zenére. Ennek részeként szinte vallásos révületben jártam koncertekre. Minden héten tele volt a naptáram, és gyakran egyedül mentem, ha a MÜPA volt a célállomás, ha egy kis koszos pinceklub a város szélén. Lányként ez gyakran furán jött ki, és félreértésekre adott okot. Megnéztek, hogy ő most mit akar itt az éjszaka kellős közepén egyedül? Pláne, hogy sokszor még a backstage-be is bekéredzkedtem, és ha egy lány oda magától bemegy, akkor biztos akar valamit… Ezt a részét mindig utáltam.

OAR: Diplomáztál, és elmentél Londonba. Miért pont oda?

JV: Egy nagyon szoros baráti szál mentén haladtam abba az irányba. Egy barátnőmet, aki Londonban élt és tanult, még az egyetem alatt meglátogattam. Azonnali és zsigeri szerelem támadt bennem a város, illetve az iskola iránt, ahol a barátnőm tanult. Az, amit és ahogy tanultak, lenyűgözött. Hogy a jazz legmélyére ásnak le, de közben Stevie Wonder a vizsgadal, amit ők hangszerelnek meg. Beültem pár órára, és nem hittem a szememnek és a fülemnek. Kemény munka és buli volt egyszerre, ami rendkívül izgalmasnak tűnt, pláne angol nyelven, ami mindig is a szívem csücske volt. Úgyhogy lediplomáztam, majd egyből beiratkoztam ugyanebbe a londoni iskolába, ami 3 évig tartott.

OAR: Gitáron mikor tanultál meg játszani?

JV: Autodidakta vagyok, aki folyamatosan tanul. Régen is voltak gitárjaim, de nem tudtam rajtuk játszani, inkább csak úgy pengettem őket. Amikor Londonba költöztem, ott is vettem 99 fontért egy nagyon szép gitárt, de csak, mert nem fért el a szintetizátorom a szobámban. Azon kezdtem el kis etűdöket írni, játszogatni. Igazából soha nem tanultam meg rendesen gitározni, és még most sem tudok, ha nagyon őszinte akarok lenni magammal. A dalaim 80%-nál azt se tudom pontosan, hogy mit fogok le. De nagyon sokan segítettek, meg segítenek is, elsősorban fő alkotótársam, Fenyvesi Marci rakosgatta az ujjaimat ide-oda a gitár nyakán.

Eleinte sokat bénáztam, de aztán a kitartó gyakorlásnak hála csak beindult a dolog, és egyre bonyolultabb dallamokat tudtam lejátszani a gitáron. Amikor már ment valahogy, akkor a kedvenc dalszerzőimet néztem a youtube-on, hogy mit és hogyan fognak le. És aztán jöttek a saját dalok, amiket zongorán “találtam ki”, majd áttettem őket gitárra. Bármilyen gyenge is voltam eleinte hangszeren, azt valahogy mindig nagyon erősen éreztem legbelül, hogy a dalszerzéssel dolgom van, hogy az nagyon menne nekem, és még csak briliáns hangszeres tudás sem kell hozzá. De azért persze folyamatosan fejlődöm, mint zenész is.

OAR: Emlékszel olyan momentumra a gyerekkorodból, megvan az a bizonyos első pillanat, amikor megvilágosodtál, hogy a zene valamiért nagyon fontos lesz az életedben?

JV: Nem biztos, hogy az első élmény, de most ez jut eszembe. A szüleimmel nagyon sok zenét hallgattunk mindig, akkor is, amikor autóval mentünk valahova. Állandóan rosszul voltam a kocsiban, émelyegtem, minden bajom volt. Csak és kizárólag akkor jöttem rendbe, amikor Charlie-t vagy Tátrai Bandet hallgattunk – akiknek nagy rajongója voltam és vagyok. Elvitte a figyelmemet a rosszullétről, és az a zene egy olyan helyre repített, ahol semmi bajom nem volt. Onnantól kezdve mehettünk akármilyen szerpentinen órák hosszán át, nem lettem rosszul – csak a család unta egy kicsit a repertoárt. A mai napig, ha rosszul vagyok, például repülőn, a zene az egyetlen, ami ki tud rántani belőle. De nem akármi, hanem csak az, amit szeretek.

OAR: És arra a pillanatra emlékszel-e, amikor megtörtént az elhatározás, hogy akkor holnaptól te csak a zenélésnek fogsz élni? Volt ilyen?

JV: Van egy kedves emlékem. Amerikában részt vettem egy program keretében egy turnén több zenésszel együtt. Orlandóban is volt egy koncertünk. A kertvárosban az egyik ugyanolyan ház, mint a többi, belülről át volt alakítva koncertteremmé. Nagyon érdekesen nézett ki. Beléptél, jött az előszoba, konyha, WC, majd utána a nappali, ami felfelé meg volt nyitva, az emeletek pedig lelátószerűen voltak kialakítva. Egyszerre volt otthonos és koncerttermes a hangulat. Mindössze 20 percet játszottam, de olyan kapcsolat alakult ki a közönséggel, olyan energiák áramlottak közöttünk, ami ritka. A dalok és a szövegek kellős közepében álltam. Páratlan élmény volt. Hazafelé a buszban sms-ket írtam haza, amiket végül sosem kaptak meg, de leírtam bennük, hogy ezért csinálom a zenélést, az ilyen élményekért, és kinyilatkoztattam végül is, hogy akkor mostantól ezt fogom csinálni. 2012 őszén történt.

OAR: Úristen, az még csak 3 éve volt! Akkor futottam bele a youtube-on az egy évvel korábbi, a Game című számhoz még Londonban készített klipedbe. Még talán zenekarod se volt. Azóta lett, lemezt csinált, átalakult, és épp új lemezt készít veled. Közben koncertezel egyedül és többedmagaddal, külföldre utazgatsz, egyre ismertebb vagy. Hosszú lappangási időszak után eléggé felgyorsultak az események. Most épp mi történik?

JV: Az új lemezen dolgozunk, a demózási fázisban járunk, és valamikor a jövő év tavaszára készülünk el vele, akkor jelenik majd meg a második album. Ez a terv, de egyébként az idővel jól állunk. Nem tudom még, milyen lesz. Monumentális. Felszabadult. Elég vad.

Most jóval kevesebb volt bennem a fájdalom, mint a Game album előtt. Az még a londoni évek alatti időszakról szólt, ami minden szépsége és jósága ellenére tele volt nehézséggel és fájdalommal. Nagyon lementem mindennek az aljára. Most viszont eléggé összeszedett vagyok. Sokkal könnyebben kezelem az élet paráit. Ami egyfelől jó, másfelől viszont ritkábban gondolok emiatt a gitáromra és a dalírásra. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé vagyok inspirált. Él bennem egy igen kényelmes Vera is, aki ebben az összeszedett, egyensúlyi állapotomban, amiben vagyok, egyszerűen jobban érvényesül, mint az alkotói énem. Pedig minden nap képes lennék egy-egy újabb dalt írni. Magamra kell szólni erélyesen, és akkor csinálom. Vagy szigorú határidőkre van szükségem. Amiket általában én szabok meg magamnak, de be is tartom őket, még akkor is, ha a határidő este 8 óra, én pedig 7:40-kor látok neki a feladatnak. 8-ra akkor is megvan. És jó lesz. Vállalható. De azért legszívesebben a lustaságomat raknám le egyszer és mindenkorra.

Az életemben mindig fontos volt, hogy legyen benne valamilyen rendszer. Ha nincsen nagyon dolgom, akkor is próbálom úgy intézni, hogy délig valami történjen, onnan már gördülékenyebben megy nap. Szükségem van ezekre a támpontokra.

OAR: Visszakanyarodva az új lemezhez. Az említett vadság például azt is jelenti, ami a koncertjeiden tapasztalható manapság, hogy az akusztikus gitárt sűrűn cseréled le elektromosra, és egyszer talán végleg szegre akasztod?

JV: Az elektronikus gitáromért most meg vagyok őrülve. Felszabadító. Az akusztikus gitár is szép és finom, de azért nagyon beszűkít. Meg már időnként zavar a hangja. Az elektromos gitár viszont süvít és szaggat. Csak hát komoly anyagi befektetéssel is jár, most kezdem érteni igazán a megalomán gitárosokat.

OAR: Nagyon kíváncsi vagyok az új lemez hangzására, a dalok megszólalására, mert bennem az a kép alakult ki rólad, hogy téged bármilyen stílusú zene képes megfogni, ezért elég sokfelől érkeznek a hatások, melyek közül bármit be is építesz.

JV: Ez így is van, és bár vonzóan hangzik, hogy mennyire nyitott is vagyok zeneileg, ugyanakkor nagy-nagy feszültséget kelt ez bennem, szóval nem egyértelműen pozitív a dolog. Pláne lemezkészítéskor. Most 6-7 demóval vagyunk kész, és egyre jobban nyomaszt, hogy annyi mindenfélét szeretnék csinálni ezekkel a dalokkal, és nem tudom eldönteni, hogy melyikkel mit is tegyek. Vagyis nehezen döntöm el. Ahányféle szerepben szeretné magát az ember kipróbálni az életben, legalább annyiféle zenében szeretném próbára tenni magamat. Ami egyfelől tök jó. Ugyanakkor mégis azt érzem, hogy egy ponton meg kell állapodnom, húznom kell egy jól látható határvonalat magam köré. Valahova el kell köteleződnöm, mert nem lehet az egyik szám bigband, a másik meg elektro, a harmadik csupa vonóssal kísért, a negyedik egyszálgitáros.

OAR: De miért ne lehetne?

JV: Mert nem szeretném. Nem esne jól. Feszült vagyok ettől a “sokmindentakarás”-tól, közben tudom azt is, hogy ez visz mindig tovább, előre. Szeretem, ha egy lemez színes, és sokféle oldalát megmutatja rajta az adott előadó, de akkor sem lehet mindent egyszerre. Hanem majd mindent szépen sorban. Az új lemez ezért most gitáralapú lesz, itt-ott zúzós, energikus-hangos zene. Amit állva lehet előadni és végighallgatni. Ami akár egy fesztiválon is megállja a helyét. Ebbe az irányba tettem le most a voksomat. Míg az első album inkább kamarazene volt. Ez számomra egy újabb felvállalásról szól.

OAR: Az volt, kamarazeneszerű, ám mégis sikerült belecsempészned ezt-azt, ott van például a hiphopos lüktetésű címadó dal (Game), vagy a Time, Time, ami pedig diszkrét, de félreérthetetlen deep house pumpálásba torkollik. Néhány szám kifejezetten remixért kiált, pláne, hogy az egyik állandó munkatársad, Moldvai Márk hangmérnök erős elektronikus zenei elkötelezettséggel bír…

JV: Már volt róla szó, hogy készüljenek remixek, de még nem tettem ezért semmit. Nincs elvetve az ötlet, de remixalbumot öt lemezzel később is lehet készíteni. Vagy akárcsak egy Time, Time kislemezt. Nem késtem még le semmiről. Meglátjuk.

OAR: Az egy dolog, hogy az önkifejezési vágyadat kiélheted a zenéléssel, de a siker oldala mennyire izgat vajon? Arra is vágysz, hogy sok embernek bejöjjön a zenéd, és hogy minél többen szeressenek?

JV: Nagyon fontos. Nem is a szeretet, hanem a figyelem. Azt el tudom fogadni, ha valakinek nem tetszik valamelyik dalom. Tudom, hogy az, amit csináltam, az jó, de attól még lehet, hogy nem neki szól. Azt viszont nem tudom elfogadni, ha valaki nem figyel. Ha ott van, és nem figyel arra, amit mondok. Miközben én szeretnék valamit átadni neki.

Az elején nem gondoltam azt, hogy bárkinek is meg kéne mutatni magamat, vagy a dalaimat. Megtartottam magamnak, titkoltam. Az énekléssel is ez volt a helyzet. Mentorok, számomra fontos, meghatározó emberek kellettek ahhoz, hogy kitoljanak engem, a hangomat és a dalaimat a színpadra. Főként a már említett Fenyvesi Marci noszogatott sokat. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy ha ők nincsenek, akkor én most nem állok a színpadon. Azért erősen meg volt bennem a megmutatkozási vágy, csak ettől felgyorsult a folyamat.

Ha van érdeklődés és figyelem az irányomban, ha megkapom ezt, akkor beáll a közönség és köztem a harmónia, nagyon erősen működni kezd a kémia. És meg is marad – feltéve, hogy nem szállok el, nem építem le magam, vagyis nem távolodok el önmagamtól. És akkor a zene is olyan irányba fordul, ami erősíti ezt az oda-vissza kapcsolatot, és meghozza a kollektív élményt, ami elvisz bennünket, mindannyiunkat valami nagyon jóba.

OAR: Volt már olyan koncerted, amit végigpofázott a közönség?

JV: Persze, több is. Általában szólókoncertek. Az mindig egy óriási lutri. Kiszámíthatatlan, mi történik. Volt már olyan is, hogy eleinte nem figyeltek, aztán meg nagyon, és a fordítottja is. Volt, amit végigbeszéltek, és volt, amit pattanásig feszült figyelemmel hallgattak végig. De bármilyen hangzavar is legyen, még sosem szóltam be senkinek emiatt.

OAR: Van olyan zenész, hazai vagy külföldi, akivel egyszer szeretnél valami közöset csinálni? Fellépni, számot írni és felvenni azt?

JV: Most van egy, írtam is már neki, de még nem válaszolt. Ő Fink. Olyan zenét készít, amitől nekem konkrétan végem van. Nagyon mélyre visz. Az idei hajós koncertje iszonyúan erős élmény volt. Nem is a hangerőtől voltak elementárisak, hanem az energiától, amivel játszottak. Az egész nagyon ki volt találva, minden hang és minden fényvillanás pontosan a helyén volt.

Az ominózus londoni video:

Vera élőben:

Vera klipben:

A kedvenc Verám: