Morricone elfeledett zenekara az underground új mértéke
Ennio Morricone azon zeneszerzők közé tartozik, aki nem csak műveivel, de önmagában életútjával is képes időről időre meglepetéseke okozni. A zeneszerző-titán a hatvanas években tagja volt Európa egyik leginnovatívabb együttesének, az olasz Gruppo di Improvvisazione di Nuova Consonanzanak, mely a korszak több meghatározó zeneszerzőjét tömörítve asszimilálta a jazz, a noise és a szabad improvizációt és vált a mindenkori avantgard méltatlanul elfeledett mérföldkövévé.
Ennio Morricone kétségtelenül a modern zenetörténelem egyik meghatározó zeneszerzője, akinek munkássága túlmutat filmzenei életművén. A hatvanas években Morricone tagja volt az olasz avantgard talán leghíresebb formációjának, a Gruppo di Improvvisazione di Nuova Consonanza-nak, melynek hagyatéka olyan együttesek számára jelentett táptalajt, mint például az Einstürzende Neubauten.
A gyakran egyszerűen csak Il Gruppoként emlegetett, folyton bővülő tagságú formáció ugyan minden művét kompozícióként aposztrofálta, azonban minden esetben improvizált szerzeményeket adott elő, melyek a magában való zenei hang textúráját és annak az emberi elmére, szervezetre gyakorolt hatásait állították a középpontba. Az Il Gruppo zenéje John Cage-i értelemben építi fel- és le magát, a folymatban pedig kulcsszerepet kap a zenei szünet, a kitöltő csend.
A zenekarban trombitán és fuvolán játszó Morricone több filmes munkájába is bevonta az Il Gruppo tagjait, akik így olyan filmek zenihez asszisztáltak, mint Elio Petri 1968-as, Egy nyugodt vidéki helyescskéje vagy Enzo Castellari 1971-es Hideglelős rettegése.
