„Négyszáz év rabszolgaság hiányzik” – Bodnár Tibor (LB27) interjú
A Ladánybene27 vezetője szerint Magyarországon a reggae nem más, mint pazar sztereotípia gyűjtemény. A megalakulásának harmincadik évfordulóját az Akvárium Klubban október 23-án monstre koncerttel ünneplő együttes frontemberével többek között idegtépésről, belepottyanásról, családról, bizniszről, múltba fordulásról és Kelet-Európa Jamaicajáról beszélgettünk.
Open Air Rádió: Mit jelentett 30 éve a reggae Magyarországon?
Bodnár Tibor: Ahogy a hazai nagy generáció tagjai panaszkodtak, hogy csak Luxemburgról (Luxemburg Rádió, a szerk.) tudták leszedni a beat zenéket a hatvanas években, az igazi reggaehez is épp úgy tiltólistára került – a mai napig nem tudom, miért. A rádiók csak a diszkókban is üzemelő slágereket játszották: A Susanna-t, a Sunshine Reggae-t, Eddie Grant néhány pop-reggae dalát, meg persze a legismertebb Marley dalokat: a Could You Be Loved-ot, a 3 Birds-t és a No Woman, No Cry-t.
A műfajnak nem volt semmiféle kultúrája az itthoni közönség részéről: ha jól emlékszem, egy könnyűzenei újság például balkáni eredetűnek titulálta a SKA zenét, mert a szerkesztőségben csak a bajai Fórum zenekart ismerték, akik több dalt énekeltek szerbül.
A reggae Magyarországon előbb volt képi sztereotípia, mintsem, hogy életérzéssé válhatott volna: az emberek döntő többségének napfényes tengerpartot, pálmafákat és néhány ezekhez kapcsolódó, idióta reklámot jelentett leginkább.
O.A.R.: Az ezredfordulón Magyarországon is meghatározó rasta-szubkultúra az évek során erősen megkopott. Milyen formában jelentkezett ez a visszaesés?
B.T.: A zenekarral 1995-ben jártunk először Jamaicán, ez pedig hosszú évekre meghatározta a működésünk. Az itthoni alig-reggaeből belepottyantunk a reggae bölcsőjébe. Lemezboltok tömve reggae és SKA zenékkel, sound systemek minden sarkon, rastak a hegyek közt. Minden pénzünket lemezekre és könyvekre költöttük, meg persze a helyi Red Stripe sörökre. Feladatként tűztük ki, hogy mit kint tapasztaltunk, megtanuljuk és megmutatjuk itthon mindenkinek. Ezért aztán a mi köreink épp, hogy ebben a 10-15 évben kezdtek szubkultúrává alakulni.
O.A.R.: Mindezek fényében mit jelent az együttes tagjai számára a „hőskor” kifejezés?
B.T.: Mi a nyolcvanas évek derekán szocializálódtunk, mikor még a régi rendszer erőlködött, egy torzított gitár pedig még úgy élt az emberekben, mint tiltakozás eszköze. Több volt ez, mint iskolai zenélés: a Megáll az idő című filmben lefestett világ nekünk még tényleg megvolt.
O.A.R.: Mi a legnagyobb támasz a zenekar életében?
B.T.: A közösen megélt szomorú és vidám események teremtettek olyan szoros kapcsot közöttünk, amelyet sok-sok éven keresztül nem tudott kikezdeni sem a ránk szakadó ismertség, se a hanglemezkiadás babyloni rendszere. Az idő előrehaladtával azonban a nézeteink már nem mindig egyeztek, mindannyiunknál máshova került a súly: karrier, család, biznisz. Mindegyikünk azt mondta, hogy a zenekar az első, ám ez mindenkinél mást jelentett.
O.A.R.: Hogy néz ki a kelet-európai Jamaica?
B.T.: Először is, Jamaicaban folyton nyár van, ezért ott egészen más szegénynek lenni. Nem tűnik el a Nap – mint itthon október és március közt – és nem fagy meg, akinek nincs fedél a feje fölött. Annak ellenére, hogy Jamaica lakosságának nagy többsége Afrikából odahurcolt rabszolgák leszármazottaiból áll, mintha évezredes nyugalom lenne az ottani emberek lelkében. A „rasta” a szó jamaicai értelmében az ottani feketék vallása, vagy világszemlélete, amelyet fehér ember csak rész-gondolatokban sajátíthat el. Mi, itt Európa közepén elég megtépázott idegrendszerű nép vagyunk. Ismétlődő elnyomás, nem is beszélve a két világháborúról, amelyek szintén ide csaptak nagyot. Ebben az országban túl sokat kellett már félni ahhoz, hogy az emberek csak úgy bízni tudjanak.
O.A.R.: Mi hiányzik a leginkább az európai reggaeből?
B.T.: Négyszáz év rabszolgaság. Ezt az, amit feketék a lelkük mélyén, már-már a génjeikben hordoznak. Én azt gondolom, szívott eleget az európai nép is, hogy ez önmagában alapot adhasson, de a reggae nyugalmát nagyon nehezen tudjuk mi, itt a közép-keleten beleérezni a zenénkbe, amely persze sokszínű, eklektikus, de soha nem lehet olyan, mint a forrás maga.
O.A.R.: Három évtized után hova futhat ki a zenekar?
B.T.: A válaszom ugyanaz, mint 1985-ben lett volna: fogalmam sincs. Az ember csak utólag döbben rá, melyek voltak azok az események, pillanatok, amelyek szerencsésen alakították a sorsunkat. Harminc év már olyan intervallum, amelyre már önmagában az idő hossza miatt is igazán érdemes visszatekinteni: az évforduló közeledtével pedig egyre inkább a múltba fordulunk, belőle merítünk erőt. Elvégre a következő harminc is ezen áll vagy bukik.
A Ladánybene27 október 23-én koncertezik a budapesti Akvárium Klub Nagy Halljában.
