„Nem vagyunk másodrendű európaiak csak azért, mert keletebben születtünk”
Dejan Bošković tizenöt éve hívta életre belgrádi kiadóját, azóta a geológusként dolgozó férfi hobbijából a kelet-európai gerilla-zeneipar megkerülhetetlen szereplőjévé nőtte ki magát. Az immár saját médiumhálót is működtető Ammonite Records vezetőjével kényszerű invázióról, másodrangú európaiakról és egy kelet-európának írt, drámai forgatókönyvről is beszélgettünk.
Manapság rengetegen indítják el a saját kiadójukat, hogy az aztán néhány hónapon belül a földbe álljon. Hogyan lehet egy ilyen projektet mozgásban tartani?
Patetikusan hangzik, de ahogy a zene szeretete sarkallt arra, hogy 2001-ben elindítsam ezt a kiadót, ugyanez az erő lendít át a nehézségeken és tartja lendületben a szerkezetet. Meglehetősen önfejűnek tartom magam és a saját kiadóm élén végre kiélhetem magam, mintha csak a saját világomat építeném. Ez szerintem sokak számára vonzó perspektíva, így nem meglepő, hogy zenészek tömegei határoznak úgy, hogy a maguk útjára lépnek. Azt hiszem, ez teljesen érthető és megérthető döntés. Ugyanakkor egy jó kiadó még mindig erős kulturális márkának számít: leszerződni egy erős kiadóhoz pedig annyit tesz, mint bekerülni egy bajnokcsapatba. Súlya van.
Hogyan tudnád leírni meg a keleti és nyugati blokkból származó előadók motivációi közti különbséget?
Ami az indíttatást illeti, nem látok számottevő különbséget. Ugyanakkor általánosságban ki merem jelenteni, hogy a keletebbről jövő együttesekben valahogy több a szív és ösztönösebben nyúlnak kreatív megoldásokhoz, mint nyugaton, ahol a zenekarok profibbak, ismerik a játékszabályokat és pontosan tudják, mit akarnak.
Billog vagy matrica a „keleti hangzás” a nemzetközi piacon?
Ahhoz, hogy ez a kérdés egyáltalán eldönthetővé váljon, a keleti-európai versenyzőknek muszáj egységet alkotniuk. A kulturális export összehangolása az érvényesüléshez elengedhetetlen, ehhez pedig az első lépés, hogy a régió tagjaiként el kell ismernünk a szomszédaink művészetét, legalább annyira, mint a nyugati zenéket.
Egy szerb vagy egy magyar zenekar sem fog soha úgy szólni, mint egy angol vagy amerikai együttes, habár sok zenész szeret vitába szállni ezzel a ténnyel. Miért?
Britesen is lehet szólni és amerikaiul is lehet szólni, semmi gond nincs azzal, ha bizonyos vonulatokról másolatok készülnek. Kellő ráfordítással még az akcentus is levetkőzhető. Ugyanakkor vallom, hogy a valóban érvényes szerb vagy épp magyar zenéknek semmi közük ehhez a táborhoz: magukban hordoznak valami eredetit. A másik lényeges tényező, a hatótávolság, mely egyenesen arányos a koncertek számával. Egy zenekar, amely évente kétszáz koncertet ad értelemszerűen sokkal egységesebben, ütősebben szólal meg, mint az, amelyik ugyanennyi idő alatt csak tízszer lép színpadra. Ám mivel Szerbiában és Magyarországon is viszonylag kis országok viszonylag kis piacáról beszélünk, kizárólag hazai fellépésekkel operálva szinte lehetetlen évente húsz koncertnél többet kisajtolni. Azonban, ha csak ez a két terület szövetségre lépne egymással és megindulna a zenekarok kereskedelme, a tendencia alapján mindenkinek rögtön kétszer annyi fellépése lenne, kétszer annyi ember hallgatná a dalait.
Milyen gyenge pontjai és erősségei vannak egy kelet-európai zenekarnak, amely a nyugati piacon harcolná ki magának a helyet?
Az egyedüli, ám igen súlyos elmaradásunk az intézményes zenei export lényegében teljes hiánya. Nincsenek saját fesztiváljaink, nincsen kifelé sugározható egységes márkánk, nincsenek arcaink, melyekkel a világ többi része azonosíthatna bennünket. Emlékszel még a hatvanas évek British Invasion-re? Ugyan ez ma már egy zenetörténeti kifejezés, egyben meglehetősen katonásan hangzik. Nem vagyunk másodrendű-európaiak csak azért, mert keletebben születtünk. Itt az ideje, ezt bizonyítsuk.
Mi volt a legnagyobb kockázat, amelyet az Ammonite Recordsért hoztál?
Néhány évvel ezelőttig az Ammonite Records afféle melléktevékenység volt számomra, mellyel akkor tudtam foglalkozni, mikor épp nem az eredeti szakmámban földtani mérnökként dolgoztam. 2015 januárjában azonban a kiadó megnyitotta az irodáját, a stúdióját és elindítottunk egy nemzetközi fesztivált, mely azóta már kétszer rendeztünk meg, nagy sikerrel. Bekerültünk a Phonofile tagjai közé, ahol az Ammonite Records képviseli a balkáni régiót, valamint összehoztuk a kiadó saját zenei tévéműsorát és internetes rádióját. Ez rengeteg pénz és valószínűleg soha meg nem térülő befektetés egy független kiadó számára.
Hogyan kutatsz új együttesek után?
A világ mindig tele van jó zenével. Ha bárki azzal jön, hogy a legjobb zenék már mind megtörténtek a hetvenes, a nyolcvanas vagy a kilencvenes években, az csupán annyit jelent, hogy az illető az adott évtizedtől kezdve egyszerűen nem követi a világ történeseit. Számomra ez mindig úgy hangzik, mintha valaki azzal fejezné be a mondatát, hogy „ez után az évtized után váltam agyhalottá.”
Mit kell tennie egy előadónak ahhoz, hogy leigazoljon az Ammonite Recordshoz?
Csináljon jó zenét és ne féljen kopogtatni. Valamint az sem árt, ha képes meggyőzni minket arról, hogy ha kell, képes lenne meghalni a zenéjéért. Csak a biztonság kedvéért.
Milyen jövőt jósolnál a kelet-európai régiónak ötéves távlatban?
Én magam lehetséges forgatókönyvvel számolok. Ha a kelet-európai államok készenállnak együttműködni, a zeneipari bázisunk és befolyásunk növekedni fog és a régió kulturális élete virágba borul. A másik, kevésbé derűlátó jóslat szerint, amennyiben zárkózottak és egymással szemben is ellenségesek maradunk, lassan a térség, apró, fallal körbevett és belterjes zenei erődökké töredezik szét. Nemzetközi szervezőkkel közösen indítottuk be az Eastynet nevű szervezetet, amelynek az a célja, hogy szervezett keretek közt könnyítse meg az országok promoterei és produkciói közti kommunikációt, amely mindannyiunk közös érdeke. A kezdeményezés ugyan csak lassan növekszik és a lefedettsége európai viszonylatban korántsem elegendő, ugyanakkor még mindig jobb, mintha ölbe tett kézzel várnánk, hogy a problémáink maguktól megoldódjanak.
