Nyugodtan mondhatjuk: világszínvonal – DJ Bootsie Trio a Talamba Ütőegyüttessel – koncertbeszámoló
A lassan 15 éve működő DJ Bootsie Trio (anno Quartet) pályafutása egyik legfontosabb és legkiemelkedőbb pillanatának lehettek tanúi azok, akik április 14-én részt vettek a zenekar Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében rendezett, Talamba Ütőegyüttessel közös, Tempóviadal elnevezésű koncertjén a Várkert Bazárban. Félve jelentjük ki, hogy Bootsiék felértek a csúcsra, de biztosak vagyunk abban, hogy innentől szép, egyenletes tempóban csak felfelé vezethet az útjuk.
Pesten több tízezren tüntettek, Budán a taxis erről mit sem tudott, az Apey and the Pea dobosa, Makai Laci a Facebookon a karjaiban egy kis kecskét tartva állt, amit lehet, hogy utána élve elfogyasztott, a Várkert Bazár előtt egy 15 méter hosszú fekete limuzin várakozott, mellette egy lovaskocsi baktatott el, odabent a büfében fél 9-kor már nem volt sör, kártyával nem lehetett fizetni, borospoharat a koncertterembe nem lehetett bevinni, a WC 12 percre volt gyalog a színpadtól, de az előadás legalább pontosan kezdődött, és már az elejétől gyönyörűen szólt, aminél fontosabb igazából egy koncerten nincs is.
A hosszú, téglalap alapú terem két oldalán ugyanolyan hangterelőkkel oldották meg a tervezők azt, hogy a hangok a lehető legoptimálisabban terjedjenek, mint amilyenek az A38 falain is vannak, és nyilván ezeknek is köszönhető, hogy bárhol álltunk a teremben, a koncert mindenhol ugyanolyan jól szólt. Igaz, leghátul, az ültetett nézőtér részen nem jártam, mert túlságosan lekötött az, ami a színpadon történt.
A DJ Bootsie Trio – Solymosi Vilmos DJ, producer és karmester, Lázár Tibor dobos és Vázsonyi János szaxofonos – időről-időre keres magának egy jó nagy fát, és belevágja a fejszéjét. Ilyen nagyszabásúbb vállalkozás volt a DJ Bootsie Akoustik Big Band is néhány éve a Müpában (meg a Trafóban és a Ludwig Múzeum előtt), és már akkor eszünkbe juthatott volna, hogy Bootsie kilépett a saját, amúgy is folyton táguló korlátai közül, és kísérletező, folyamatzenés, hip-hop alapú szerzeményeit átemelte a kortárs zene világába, de akkor ez még nem jutott eszünkbe, csak most, itt, a Várkert Bazárban. Bootsie érdekes választ adott arra, hogy miért jó az, amikor az ő zenei világától látszólag elütő zenekarokkal áll össze, hogy előadja azokat a számokat, amiket egyébként otthon egyedül alkot meg számítógépen. „Egyszerűen azért, mert például egy ilyen ütősnégyessel a számok jobban hasonlítanak a születési állapotukhoz annál, mint amikor mi kezdjük el őket a színpadra vinni, és ott alakítgatni őket. Erőteljesebben szólalnak meg így a dalok.”
A Trio néhány évvel ezelőtt meghívta egyik trafós koncertjére a Talamba Ütőegyüttes egyik tagját, Grünvald Lászlót, és már akkor felmerült, hogy jó lenne egyszer valamit összehozni közösen az egész együttessel. Tavaly nyár végén fordult meg Bootsie fejében újra az ötlet, és fél évvel ezelőtt kezdődött el a közös munka. „Összeszedtem a számokat, egyeztettem Lázár Tibivel, és elküldtük nekik. Őket igazából az érdekelte a legjobban, hogy hogyan lehet ezt az egészet lekottázni. Nem a számok jellege érdekelte őket, hanem az, hogy ez a gyakorlatban hogy szólalhat meg, miként valósítható meg. A dolog úgy nézett ki, hogy én megírtam a dalok forgatókönyvét, azt, hogy hogyan fogjuk előadni az egyes számokat, ők pedig ezt lefordították maguknak zenei nyelvre. Egyébként sokféle műfajban otthon vannak, játszottak már többek közt Varnus Xavérral, Horgas Eszterrel, de azt hiszem, ilyen típusú dolgot még nem csináltak. Tudom, hogy volt egy-két szám, ami nem állt annyira közel hozzájuk, de a Mosquito Dance-t például úgy éreztem, hogy kifejezetten szerették.”
A műsort kábé kilenc-tíz, egyenként három-négy órás próba során rakták össze Gödöllőn, a Talamba próbahelyén, egy művelődési házban, de „természetesen” arra nem volt lehetőségük, hogy a vizuállal kiegészülve rendes főpróbát tartsanak. Azaz a végleges formáját minden ott nyerte el a Várkert Bazár színpadán, és az egész produkció ott született meg a szemünk előtt, és állt össze egy (jó értelemben vett) monumentális audio-vizuális és digitális meseerdővé, ahol tündérek helyett szúnyogok táncoltak, a színpad közepén nem egy MC állt, hanem egy szaxofonos fújta, és a négy ütős pedig a laikusok számára felismerhetetlen és megnevezhetetlen hangszereken hol kísérte a triót, hol egyenrangú zenekari tagként olyan percussion orgiát nyomott le Bootsie frenetikus scratch mutatványai közben, hogy már egyetlen egy hangnak sem maradt hely a fejünkben.
Fantasztikus élmény volt figyelni a zenészeket is, hogy hogyan kommunikálnak egymással, és annak ellenére, hogy milyen messze álltak a DJ-től, illetve annak ellenére, hogy egyiküket (a steel drum és a pipe marimba optimális hangosítása miatt) egy plexifal választotta el a többiektől, milyen összhangban játszott a két zenekar. Bootsie, aki zenekarvezetőből ismét karmesterré avanzsált, végigvezényelte a műsort, de úgy, hogy a kívülálló számára úgy tűnt: a zenészek legtöbbször rá se néznek, és mégis mindig mindenki tudta, mikor kell váltani, visszavenni, elhalkulni, és befejezni a dalokat. Ez elsősorban természetesen a Talamba tagjai esetében volt érdekes, hiszen Lázár Tibivel már egy-egy összenézésből is megértik egymást. „Amellett, hogy profik – mondta a koncert után Bootsie –, ahogy a labdajátékokat játszó sportolóknak, nekik is nagyon fejlett a periférikus látásuk. Nézték a kottájukat, és valahogy mégis látták, amikor azokkal a terebélyes mozdulatokkal intek nekik, amikkel szoktam. Meg persze azt is tudták, hogy egy-egy adott részt meddig kell játszani, és aztán felnéztek, és látták: : ’ja, igen, most integet, akkor most kell váltani’. Ez ennyire egyszerű, és ha ez nem így történik, ennyire egyszerűen lehet elszúrni.”
A régebbi, jól ismert, de ezen a koncerten új dinamikát, díszítést, hangsúlyokat és színeket kapott számok mellett a koncertre készült négy új dal is, amiből háromnak a szólóban és a Žagar gitárosaként is alkotó Ligeti Gyuri volt a társzerzője. Az új szerzemények közül (számomra) a legkiemelkedőbb a rendes műsor zárótétele, az Orca volt, egy olyan elementáris erejű darab, amiről leginkább az jutott eszembe: ilyen lehet a Föld egy atomháború után. Megrázó volt és felemelő, de csak az után, hogy kétszer a földhöz baszott. Ha azzal lett volna vége a koncertnek, lehet, hogy senki nem talál haza, de Bootsie, akin egyébként látszott: legalább annyira élvezi az estét, mint a közönség, végül jó érzékkel első albuma, a mai napig tökéletesen időtálló The Silent Partner utolsó előtti tételével, a csodálatos és magasztos Kikötővel zárta az egészen lenyűgöző és nyugodtan mondhatjuk: világszínvonalú estét.
Abban, hogy ez az este lenyűgözőre és nyugodtan mondhatjuk még egyszer: világszínvonalúra sikerült, nagy szerepet játszott a vizuálért felelős VJ Kemuri, aki tizenvalahány éve ugyanolyan megbízhatóan teljesít, mint mondjuk a Real Madrid vagy a Barcelona a BL-ben. Bootsie, mint mindig, most is szabad kezet adott neki, ami nagy bizalomra vall, hiszen azzal a markáns vizuális látásmóddal és technikai tudással, amivel Kemuri rendelkezik, gyakorlatilag bármelyik dalt újraértelmezheti, vagy felülírhatja. Ha egy dal mögé például egy 22. századi Mad Maxet idéző, darabokra bontott ázsiai nagyváros képeit vetíti, akkor egy 22. századi Mad Max világban fogunk járni, egy totál elidegenedett, furcsa, rideg univerzumban fogunk botorkálni, (ahogy ez történt), miközben vetíthetne ugyanazon szám alá lepkéket kergető delfineket is, és úgy egészen más hatása vagy értelme lenne a dalnak is. (Egyszer milyen jó volna, ha egy koncert alatt kétszer egymás után megnézhetnénk ugyanazt a programot két külön vizuállal. Nem ér lenyúlni az ötletet, felvetem nekik.) Szóval, Kemurinak köszönhetően nyerte el a koncert a végleges, tökéletes formáját, aminek hála, a különleges zenei élmény mellett, tizenhárom új DJ Bootsie Trio videoklippel a fejünkben indulhattunk tovább a budapesti éjszakába.
