Olvasd fel szépen, halkan: “Bang! Bang! Bang!” – Eddie Argos (Art Brut) interjú

A Kultfigur az Art Brutról szól, vagy inkább rólad?

Eddie Argos: A könyv rólam szól, amilyennek az Art Brutban látszom, ahogy kívülről és belülről látom saját magam, és ahogy kinézek akkor, amikor nem vagyok a színpadon vagy egy mikrofon közelében. Szóval, úgy gondolom: ez egy tanulságos írás, amiben benne van egy vonzónak tűnő karrier is, nem is csak a miénk. Mivel a történet velem kezdődik, még az Art Brut előtti időkről, és mivel talán egyszer velem ér véget, ezért inkább én vagyok exponálva.

Hány kultfigura fér el egy zenekarban? Nem elég egy?

EA: Az Art Brut öt kultfigurából álló együttes, ezért a válasz: öt is belefér, mindig amennyi éppen kell. Ha a Polyphonic Spree-re azt mondjuk, hogy kultfigurákból áll – és miért ne mondanánk -, akkor kétszáz arc is megfér egymás mellett.

Miért Kultfigur a könyv címe?

EA: A cím valójában: I Formed A Band (Az Art Brut első albuma, a 2005. május 30-án megjelent Bang Bang Rock&Roll programadó dala volt a Formed A Band – a szerk.), de arra gondoltam, hogy most jött el az ideje annak, hogy kikiáltsam magam kultfigurának. Alcímszerűségnek nem rossz.

Jól néz ki a borító. Kinek a munkája. Csak nem a tied?

EA: Steve Horry, a legjobb barátom készítette, akivel éppen most csinálunk közösen egy képregényt. Az én rajzaim meg festményeim sokkal nyomibbak ennél.

Nálunk, Közép-Európában a popzenészek nem kultfigurák, inkább hírességek. Hol ér véget a popsztár és hol kezdődik a híresség?

EA: Hírességnek az alapján kiáltanak ki, hogy mennyire vagy ismert, sztár viszont úgy lehetsz, ha élvezed a hírességgel járó hülyeségeket, de megőrzöd a személyiségedet. Szerintem a legnagyobb sztár Vessel a David Devant and His Spirit Wife-ból (egy brightoni indie rock zenekar – a szerk.) Ő a legnagyszerűbb popsztárok egyike, de mégsem mondanám igazi hírességnek, mert kevesen ismerik.

Ki az az ember, aki leginkább felnézel?

EA: Nincs személyes kedvencem, és olyan sem, aki pillanatnyilag hatással van rám.

Miért költöztél Berlinbe? Anglia nem elég jó hely? Pedig elvben jó város lehet, ahol 100 ezer magyar dolgozik.

EA: Nem csípem annyira Londont: túl van értékelve, ahogyan a város árai is, plusz nem túl mókás hely. Berlinbe költözni viszont igazi kaland volt, és ha ott vagy, kiderül: a legjobb kaland, ami veled történhet.

Májusban csinálsz egy angliai spoken word-turnét. Miről beszélsz, és kinek?

EA: Mindenkinek, aki még kíváncsi arra, miért kell alapítani egy zenekart.

Két új zenész csatlakozott az Art Bruthoz. Miért váltottatok?

EA: Mike, a dobosunk és Jasper, az egyik gitárosunk szinte egyszerre megházasodott, visszavonultak a rock’n’roll szakmából, a többiek viszont nem voltak hajlandóak leállni: ezért kellett szerezni két új barátot a folytatáshoz.

Az év végén megjelenik az új Art Brut album. Milyen lesz?

EA: Kibaszott király!

Ha nem dj-zel, koncertezel vagy egyéb turnén vagy, hogy telnek a napjaid?

EA: Írok, festek, meg persze játszom a kölykömmel.

Általában ilyen egy Art Brut koncert

Déri Zsolt úgy vélte, az Art Brut soproni fellépése az év (2009) legjobb VOLT koncertje volt. Déri akár tévedhet is, de én is ugyanezt mondom, úgyhogy akkor már legalább ketten tévedünk. Az alábbi beszámoló egy berlini koncertjüknek (2011.05.27.) állít emléket, ami szintén a legjobb volt ott, azon a napon, abban az órában.

Ma egy rider – a koncert lebonyolításának forgatókönyve – tele van fölösleges és luxusdolgokkal: mm’s golyókat színük szerint szétválogató asszisztensekkel, színpadi törülköző- menedzserekkel, a koncert utáni fürdéshez tejet és vajat biztosító szakemberekkel. Ma nem számít rocksztárnak az, aki a zenekarával együtt elfér egy limóban, tehát annyi limo kell, ahány tagú a zenekar, erről Bono tudna mesélni, továbbá Dave Grohl és még sokan mások is.

Régen nem ez volt, hanem az, hogy a rocksztár vitte a cuccát, a helyszínen őt körül lehetett járni, és még meg is lehetett tapogatni. Az Art Brut ridere nagyon hasonlít a volt boldogabb helyzetre, kábé ez van benne: „Sziasztok, este nyolcra ott vagyunk, a többi a mi dolgunk. Viszlát, ott.“ És valóban.

A berlini Levee klub egy megállóra van a Friedrichstrasse-től. Valami S-bahn épület lehetett egykor, a nácik meg a kommunisták ilyenben csépelhették egymást, ráadásul pontosan olyan híd alatt van, amilyen alatt Liza Minelli sikít a Kabaréban. A klub előtt Ian Catskilkin, az Art Brut egyik gitárosa egy művészien kivitelezett külsejű fiatalemberrel – későbbi néző – beszélget, aki gondosan borotvált lábát egy finom angol bőrárú cipőben helyezte el (itt jegyzem meg: az Art Brut tagjai, beleértve a basszusgitáros nőt, bőr- és nem tornacipőt viselnek, aminek szerintem vannak továbbtárgyalható kulturális aspektusai, de ezt most hagyjuk.)

A Levee nagyon kis hely, nincs 100 négyzetméter összesen, a belső tér barátságos, mert Berlinben nem lehet nem barátságos helyet üzemeltetni. Itt kell elférnie mindennek, a bárpult(ok)nak, a színpadnak, a színpad mellett öltözőnek, és egy kis pultnak, ahol Jasper, a zenekar másik gitárosa majd a pólókat árulja. Minden el is fér, és Jasper az előzenekar, a szenvedélyes és szinte végig hamis, tehát szerethető Great White Shark 7 számos showja után meg is kezdi az árulást.

Fél kilenckor kijött az öltözőlyukból Eddie Argos, mindenki felé barátságosan biccentett egyett, beállt a bárpultnál két ember közé, majd amikor sorra került és megkapta a magáét, egy doboz jéggel távozott. Ha valaki egy kicsit is akarta volna, nyugodtan haverkodhatott volna vele – ez történhetett volna a VOLT fesztiválon is, amikor a koncert után elmentek sörözni -, de megint azért nem történt meg, mert még ennek a kis klubnak a közönsége is kapott abból a vírusból, ami az embert feszélyezetté teszi, ha ún. sztárral találkozik.

Fél tízkor az Art Brut felment a színpadra, Ian és Jasper belekezdett a Paradise Citybe – ez azért számít vicces intrónak, mert az új Art Brut lemezen van egy Axl Rose című nagyon szellemes dal („No one understands me or even comes close/Who have I got in my corner?/Axl Rose“) -, majd nem előírásszerűen az albumnyitó Clever Clever Jazz-szel kezdtek, hanem a Formed A Banddal. Már itt is érezni lehet, hogy a zenekar jó fizikai állapotban és ihletett hangulatban van, persze miért is ne lennének? Most jött ki a lemez, turnézhatnak, a közönség itt van velük szemben, nem kar-, hanem ujjnyújtásnyira. Minden úgy néz ki, mint a Nagyítás című filmben, lehet egymásért rajongani. A My Little Brother és a Direct Hit után jön az Axl Rose, amihez Eddie nem használ semmilyen karikírozó pózt, a zenekar sem bohóckodik Guns paródiákkal – viszont itt kiderül, hogy a lemezen hallható sound élőben is reprodukálható.

Én azért mentem Berlinbe, hogy megnézzem az Art Brutot, meghallgassam az összes kedvenc számomat, ők meg azért, hogy az összes kedvenc számukat eljátsszák. Tulajdonképpen a Bad Comediant vártam a legjobban a Brilliant! Tragic!-ről, mert ez nálam amolyan mérő-dal. El is játszották – Mikey Breyer el tudja dobolni állva is -, majd következett az Art Brut programadó dala, a Modern Art. A Bang Bang Rock&Rollon található dalt a VOLT fesztiválon is előadták, ez az, amikor Eddie lejön a színpadról (ugyanakkor a közönség nem megy fel a színpadra) az emberek közé, hosszú és okos monológot ad elő, és általában beindul valami önfeledt és közös. Most ennél is több történt. Miközben a zenekar nyomta a színpadon, Eddie a Marvel comics/csokistej generációról monologizált, a közönség együtt gondolkozott és mozgott vele: három perccel később az egész klub a földön térdelt, és együtt énekeltek, ahogy azt kell.

Amikor jól sikerül valami, a sztár el szokta nagyképűsködni a folytatást, ám ezúttal sem – a koncert a Sexy Sometimes-szal folytatódott, mindenki nagyon meg volt hatva, de ez nem befolyásolta se a hangerőt, se azt, hogy Eddie visszatérjen a saját keserű humorjához, ami az Emily Kane, és az összes Weekend-tematikájú dalig kitartott.

https://www.youtube.com/watch?v=vodjp8-gfe4

Ezután az történt, ami történni szokott. Ők lepakolták a cuccot, taxival (miután a fehér limo nem jött értük) elmentek valami garniba, ám az is lehet, hogy felhúztak Hamburgba, a közönség meg hazament. Útközben fejszámolást végeztem, és bár talán ebben vagyok a leggyengébb, viszonylag gyorsan kiszámoltam: voltunk 100-an, fejenként fizettünk 15 eurót, az annyi mint 1500 euro. Ebből kell fizetni gázsit, technikust, előzenekart, miegymást.

Ez mire elég? És ha nem elég, akkor a kérdés az, miből élnek akkor az úton lévő, természetes anyagból készített rocksztárok?
Másra nem nagyon tudok gondolni: csak nem a szeretetből?