A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Olvass bele a Judas Priest frontembere, Rob Halford önéletrajzába

2021. július 11., 17:52

A Judas Priest a heavy metal egyik legmeghatározóbb együttese: lemezeikből több mint 50 millió példányt adtak el világszerte. A legendás brit zenekar összetéveszthetetlen énekstílusáról és extravagáns színpadi megjelenéséről egyaránt elhíresült frontembere, Rob Halford ezúttal saját szavaival eleveníti fel kalandos életútját, és számol be a Judas Priest hullámvölgyektől sem mentes pályafutásáról.

Rob Halford memoárja több őrült sztorik és izgalmas műhelytitkok szórakoztató gyűjteményénél. A könyv igazi vonzereje abban a tabukat nem ismerő nyíltságban rejlik, mellyel a szerző feltárja karrierjének árnyoldalát: egykori alkohol- és drogfüggőségét, rendőrségi ügyeit, depresszióját, kilépését a zenekarból a ‘90-es évek elején, és több évtizedes vívódását, hogy a nyilvánosság előtt sokáig titkolni kényszerült homoszexualitását. És mint minden őszinte gyónásban, úgy a Vallomásban is megtalálható a feloldozás lehetősége – annak magával ragadó története, hogy a „Metal God” miképp tért vissza az ezredfordulót követően méltó helyére, a Judas Priest élére, és hogyan találta meg végül magánéletében is a boldogságot.

Rob Halford, vagy ahogyan rajongói nevezik, a „Metal God”, brit énekes és dalszerző, a Grammy-díjas Judas Priest zenekar frontembere. Szegecsekkel kivert bőrszereléseinek, harleydavidsonos színpadi bevonulásának és legfőképpen egyedülálló, négyoktávos orgánumának köszönhetően világszerte a heavy metal egyik legkarizmatikusabb előadójaként tartják számon.

Nevéhez a műfaj olyan örök klasszikusai köthetők, mint a Living After Midnight, a Breaking The Law, a You’ve Got Another Thing Coming vagy a Painkiller. Vallomás című önéletrajza erdetileg 2020-ban jelent meg.

Részlet a könyvből:

A hatvanas évek elején járunk, hétköznap reggel van, az óra fél nyolcat mutat. Ideje elindulni az iskolába. Elköszönök anyutól, és kibújok az ajtón. A kapu után balra fordulok, lesétálok az utcánk végéig, és megint balra kanyarodok, a Darwen Roadra. Kis idő múlva egy jobbkanyar következik, aztán nagy levegő… és át a csatorna fölött.

A csatorna – vagy ahogy mi, walsalliak hívjuk, az „árok” – partján akkoriban a G. & R. Thomas Ltd. hatalmas fémöntödéje állt. Az ilyen pokoli gyárakról kapta a nevét az ipari forradalom idején a Black Country, és az efféle csattogó, fújtató, bűzölgő lepratelepeken töltötte a munkanapjait a walsalli srácok nagy része.

Gyerekkoromban az üzem éjjel-nappal csattogott, fújtatott és ontotta magából a bűzt. Túl sokáig tartott és túl sokba került volna lekapcsolni, majd újra beindítani az óriási kohókat, úgyhogy a termelés soha nem állt le. Kész döbbenet volt, hogy mennyi mérget és mocskot okádott ki magából az a telep.

A G. & R. Thomas Ltd. és a hozzá hasonló fémipari üzemek uralták és formálták a lakóhelyemet – és vele együtt az életemet is. Mosáskor anyukám kiakasztotta a szárítókötélre a fehér ágyneműt, és mire behozta, szürke és fekete volt a koromtól. A suliban úgy kellett jegyzetelnem, hogy közben a pad folyamatosan rázkódott az utca túloldalán álló gyár gigantikus gőzprése által diktált ütemben:

BAMM! BAMM! BAMM!

Iskolába menet néha kirajzolódott előttem a G. & R. Thomas munkásainak sziluettje, amint kiborítják a kohó óriási üstjét a homokverembe. A folyékony fém úgy zúdult alá, mint a láva, és azonnal hatalmas öntecsekké szilárdult.

Öntecs. Ez a szó jól összefoglalja, milyen visszataszító volt az egész.

Nap mint nap elhaladni a gyár mellett komoly próbatételt jelentett, nem is voltam mindig biztos benne, hogy túlélem. A telepről előgomolygó, majd az árok fölött megülő, fojtogató füst hihetetlenül ártalmas volt. Ha a szél rossz irányba fújt – és mintha mindig rossz irányba fújt volna –, a felhőben megragadt apró porszemcsék kíméletlenül beleszálltak az ember szemébe, és napokig ott is maradtak. Kurvára tudott fájni.

Mindig is mondtam, hogy én már a műfaj születése előtt ízelítőt kaptam a heavy metalból.

Lényeg a lényeg: nagy levegőt vettem, magamhoz szorítottam az iskolatáskámat, és olyan gyorsan rohantam át a hídon, ahogy csak tudtam. A legrosszabb napokon, amikor annyira sűrű volt a szmog, hogy szinte vágni lehetett a szennyezett levegőt, az agyam fellázadt a megpróbáltatás ellen:

Megfulladok!Valahogy azonban sosem fulladtam meg, és mindig átjutottam a túloldalra, még ha köhögtem és köpködtem is. Délután hazafelé pedig meg is ismételtem a dolgot. Hozzászoktam már. A Black Countryban ilyen volt az élet.

Sokszor fulladoztam a későbbiekben is. Voltak klausztrofóbiás, fojtogató időszakok – de még mennyi! –, amikor úgy éreztem, csapdába estem: a világ egyik legnagyobb heavy metal zenekarában énekeltem, mégis rettegtem elmondani ennek a világnak, hogy meleg vagyok. Éjszakénként álmatlanul hevertem az ágyban az aggodalomtól, és azon gondolkoztam:

Mi történne, ha elmondanám?

Elvesztenénk minden rajongónkat?

Vége lenne a Judas Priestnek?

Ez a félelem és szorongás sötét mélységekbe taszított. Fulladoztam az alkoholizmus és a drogfüggőség pöcegödrében is. És fulladoztam akkor is, amikor egyik halálra ítélt párkapcsolatból a másikba estem, miközben a férfiak, akikkel együtt voltam, még a szexuális irányultságomban sem osztoztak velem. A legfullasztóbb pedig az a nap volt, amikor egy űzött lelkű partnerem búcsúzóul megölelt, majd néhány perccel később fegyvert emelt a fejéhez, és meghúzta a ravaszt.

Ide jut a fulladozó ember, ha nem vigyáz magára, és nem sok híja volt, hogy ez történjen velem is: majdnem belehaltam az önpusztító életmódomba. Sőt, megpróbáltam én is végezni magammal. De túléltem. Elértem a túlpartot. Vettem egy nagy levegőt, felrontottam a hídra, és átvágtam az árok fölött.

Ma már tiszta vagyok, józan, szerelmes és boldog… és nem ismerek félelmet. Őszinte életet élek, és így soha többé nem árthat nekem senki és semmi. Az egyik első, titkosnál is titkosabb hősöm, a történetemben is szereplő Quentin Crisp rockváltozata lett belőlem: én vagyok az otthon melege minden háztartásban, ahol szeretik a heavy metalt.

Gondolkodtam rajta, hogy milyen címet adjak ennek az önéletrajznak, és végül eszembe jutott a tökéletes megoldás: a Vallomás. Ennél találóbb ötletem aligha lehetett volna. Mert elhiheti nekem mindenki, e sorok szerzője feslett életű pap, aki bűnt bűnre halmozott, most pedig eljött az ideje, hogy meg is gyónja ezeket a bűnöket… és talán feloldozást is kapjon rájuk az olvasótól.

Imádkozzunk hát.

Vallomás annak a története, hogy hogyan tanultam meg újra levegőhöz jutni.

Rob Halford – Vallomás

Formátum: füles, kartonált

Fordította: Bus András

388 oldal, 3999 Ft

Ne keresd, itt van. 

Tankcsapda: „Legyen Mindig Péntek!” Három koncert, három évtized: július 30-án jön a folytatás a Parkban!
júl. 29., 14:07