A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Olvass bele a világ legfurcsább országhatárainak történetébe

2024. január 3., 10:47

Milo van Bokkum: Határok című könyve különösebbnél különösebb példákon keresztül vizsgálja, illetve mutatja be, mitől olyan izgalmas az országokat elválasztó vonalak kérdése. Hogyan keletkeztek az enklávék és exklávék? Melyik az a Magyarország határától csak néhány kilométerre fekvő, vitatott státuszú senkiföldje, ahol egy európa-parlamenti képviselő önálló, papíron ma is létező államot alapított? Hogyan keletkeztek a gyarmati időkben vonalzóval meghúzott határok miatt a legfurcsább alakú országok? Hány olyan ország létezik, amely egy másik országon belül fekszik? Melyik az az állam Dél-Amerikában, amelynek ma sincsenek konkrét határai, és miért? És vannak-e olyan részei a Földnek, amelyekre egyetlen ország sem tart igényt? Az alábbi kötetből mindez kiderül.

A határok megmozgatják fantáziánkat, és erősen hatnak a gondolkodásunkra. Kora gyermekkorunktól kezdve tanulunk arról, hogyan osztják fel a világot, és néha órákat várakozunk, hogy átkelhessünk rajtuk. Az ember a világ minden részén elhatárolja országát a szomszédoktól, és ez a globalizáció korszakában sem változik. Milo van Bokkum alaposan szemügyre vette ezt a bennünket másoktól elválasztó vonalat és annak létrejöttét. A határok egyrészt kilométermilliók alkotta identitást teremtenek, másrészt izgalmasabbnál izgalmasabb történetek forrásait jelentik. A könyvet csodálatos térképek sokasága teszi még szemléletesebbé.
A szerző Milo van Bokkum (1994) az NRC Handelsblad című holland napilap gazdasági rovatának szerkesztője. Tanulmányait az utrechti University College-ban és Szentpéterváron az Állami Egyetemen végezte. A mesterfokozatot az Amszterdami Egyetem újságírás és média szakán szerezte meg. Pályáját a The Financial Timesnál kezdte, ahol kutatómunkát végzett és fordított. Első írásai a Tirade című folyóiratban jelentek meg.

Részlet a könyvből:

2012-ben, a nyári szünetben felszálltam az Amszterdamból Tilburgbe induló vonatra. Kerékpárt is vittem magammal, mert egy kisebb, 17 kilométeres túrát szerettem volna tenni a Tilburg alatt fekvő Baarle városkától nyugatra elterülő apró legelőre. Amikor megérkeztem Észak-Brabant tartományba, az egykori vasúti pályát és két falut, Rielt és Alphent átszelve körülbelül egy óra múlva értem a legelő közelébe. Bár az úttól kicsit beljebb feküdt, és nem nagyon lehetett látni, de aki tudta, mit keres, észrevette. Ránézésre nem volt benne semmi különleges, benőtte a fű. Mégis Hollandia egyik legérdekesebb legelőjének találtam, ugyanis nem Hollandia része. Belga legelő, amelyet minden oldalról Hollandia vesz körül. Exklávé. Ez semmin sem látszott, de épp ez vonzott oda. A határok iránti szinte már függőségnek mondható érdeklődésem a középiskola végén kezdődött. A nyári szünidőben igyekeztem minél többször ellátogatni Hollandia vagy a szomszéd országok határaira. Egy évvel korábban például elmentem Kerkradéba, hogy végigkerékpározzak a Nieuwstraaton, amelynek egyik oldala német, a másik pedig holland. És elmentem megnézni a Vennbahn enklávét,

Németországnak azokat a részeit, amelyek Belgiumban fekszenek, Németország többi részétől néhány méter széles, Belgiumhoz tartozó vasúti töltés választja el őket. A határok ellentmondásos jellege vonzott. A határon minden megváltozik, miközben többnyire semmi sem változik. Két világ ütközik egymással, és néha néhány méter jelenti a demokrácia és a diktatúra, két nyelvterület, vagy épp egy és ugyanazon bűntett két eltérő mértékű büntetése közötti különbséget. Ez már önmagában is izgalmas, de még megfejeli az, hogy mindebből semmi sem látszik, legfeljebb néha egy kerítés, ami mögött ugyanolyannak tűnik minden. Ez izgatta annyira a fantáziámat, és azóta is újra és újra magához vonz ez a láthatatlan hatalom. Egy könyvben olvastam a Szahara Mauritániához tartozó részén húzódó vasútvonalról, amely a végtelennek tűnő, üres síkságon sziklafalba fúrta be magát, hogy valamivel arrébb ugyanazon az oldalon jöjjön ki. Miért volt erre szükség? Mert a vasútvonal nem haladhatott át a Nyugat-Szahara spanyol gyarmati fennhatóság alatt lévő területén, amelynek egyik határszeglete érintette a sziklafalat. Ezért nem kerülhette meg a „falat”. Aki műholdképen megnézi ezt a helyet, határt nem, csak nagy üres területet lát, és a valaha épült egyik lehető leghaszontalanabb vasúti alagút maradványait (amely napjainkban már használaton kívül van). Néha a láthatatlan hatalom nem volt ennyire humoros. Egy a kanadai-amerikai határról készült dokumentumfilmben láttam a következő jelenetet: egy afrikai menekült a behavazott erdőben egy határőrrel beszélgetett. Az egyik az egyik országban, a másik a másikban állt, noha csak egy-két méter volt közöttük a távolság. „Ugye tudja, hogy lefogják, ha átjön?” – mondta a határőr a határ kanadai oldalán. A menekült nem állt meg, és néhány lépés után valóban el is fogták. Abban a pár lépésben nem változott meg körülötte semmi, mégis átlépett egy másik világba. Durva és kellemetlen érzéseket keltett a jelenet. Ugyanakkor ennél világosabban nem is lehetne megmutatni a határok furcsa hatalmát. Pont, mint a belga legelőn. A világ legközönségesebb helyének látszik, de annak a mezőnek a képzeletbeli kerítésén belül az ember másik világban találja magát. Eszembe jutott, hogy ha ott állok, csak egy belga rendőr kérdezheti meg, mit keresek ott.

Furcsa térélmény volt. A Nieuwstraaton pontosan ugyanezt éltem meg: az ember csinál valami megszokott, mindennapi dolgot, átmegy az út túloldalára, és hirtelen egy másik országban találja magát. De akkor ott, Baarléban, először kezdtem töprengeni azon, vajon miért alakult ez így. Ki találta ki, hogy itt húzódjon a határ? Milyen indokkal? És hogyan éli meg ezt az a gazda, akinek a földjét kettészeli a választóvonal?

A rákövetkező tíz évben még számtalanszor feltettem magamnak ezt a kérdést, amikor a világ térképén található végtelen sok határ közül felkerestem jó néhányat. Miután kiderítettem, hogyan lett belga az a legelő (erről később még részletesen is szólok), ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kiderítsem, miért úgy néz ki a világtérkép, ahogy – és hogyan lehet együtt élni néhány különös módon meghúzott határral. Lebilincselő ez a foglalatosság. Valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb keletkezéstörténetekkel találkoztam. Előfordult, hogy valamelyik politikus hobbija döntötte el, hol húzzák meg a vonalat, ahogy az például a Nijmegen mellett húzódó holland-német határ esetében történt. Vagy ott volt az orosz cár, aki személyesen határozta meg, hol legyen a Suriname-ot Francia-Guyanától elválasztó határ – két olyan ország határa, amelyek felett hivatalosan semmilyen hatalma sem volt, olyan földrészen, ahol még sohasem járt. Namíbiában van egy furcsa kinövés, csak és kizárólag azért, mert az afrikai német telepesek azt szerették volna, ha az ország határos egy fontos vízi úttal (amelyről csak később derült ki, hogy nem is hajózható). Néha egy józan ésszel nehezen felfogható tollvonással kettéhasítottak egy népet, ahogy az például a koreaiak esetében történt. Ezek a történetek, ahogy a történelem számos egyéb eseménye, beindítják az ember fantáziáját, mert egyértelművé teszik, mennyire kevésen múlt, hogy nem alakultak teljesen másképp a dolgok. Megmutatják, milyen komoly következményekkel járhatnak a véletlenek (illetve néha a sima nemtörődömség). Ez a könyv arról szól, hogy a nyugati diplomaták milyen meglepő, gyakran kifejezetten komikus módon próbálták alakítani a világ térképét, és a néha előre nem látható, gyakran legkevésbé sem komikus következményekről, a konfliktusokról, a felszabdalt népekről vagy egyszerűen csak azokról a gyakorlati problémákról, amelyekkel a határ mentén élő emberek szembesülnek. Ezek néha, mint majd látni fogjuk, akár még életveszélyt is jelenthetnek. E történetek kapcsán felvetődik egy komoly kérdés. Ha ennyi nehézség és vita támad a határok kapcsán, ha a „helyes” választ ennyire nehéz megtalálni, ha olyan nehéz rendet teremteni a világban, hogy úgy tűnik, „még” Hollandiának is határkonfliktusa támad Németországgal – miért ragaszkodik az emberiség olyan görcsösen ehhez a fogalomhoz? Néhány kivételtől eltekintve, a határról szóló történetek olyan világot láttatnak, amelyben az elkülönülés hihetetlenül mélyen beivódott a pórusokba, és betegesnek mondható kényszeres magatartássá vált. Olyan világot, amelyben az Én és a Másik között mindig meg kell húzni a határt, amelyben a hibrid változat ritkán vált ki elégedettséget. Olyan világot, amely arról szól, hogy az emberek nagyon messzire hajlandóak elmenni azért, hogy saját területet birtokolhassanak, mégpedig a lehető legnagyobbat, és úgy, hogy ne kelljen közösködniük másokkal. Akárhogy csűrjük és csavarjuk, olyan kép rajzolódik ki, amely meglehetősen gyakran az agresszivitásról, az érdekellentétekről és az önérdekről szól, azaz minden olyanról, ami háborúhoz vezethet. És persze tudjuk is, hogy a határok körüli vitákból gyakran robbannak ki háborúk. Ott van bennünk ugyanis a hajlam, hogy a Másik fölé kerekedjünk. Mit gondoljunk minderről? Túl sok jót semmiképp, ha hihetünk Naem Inayatullah és David L.Blaney politológusoknak. International Relations and the Problem of Difference című könyvükben amellett érvelnek, hogy az államokra épülő rendszer létrejöttét a másiktól való félelem ösztönözte. E rendszer születését általában a harmincéves háborút (1618–1648) lezáró vesztfáliai béke (1648) idejére teszik. Abban a konfliktusban, amely a reformáció közvetlen következménye volt, és amelybe a nyolcvanéves háború utolsó időszaka is beletartozott, a katolikus és a protestáns uralkodók alaposan egymásnak estek, és addig soha nem látott vérontást rendeztek (viszonyításként: több ember pusztult el, mint a második világháborúban). Minden hadakozó fél szerette volna földbe döngölni a másikat, és a kereszténység másik által vallott értelmezését, úgy ahogy volt, elvetette. Olyan földrészt szerettek volna mindannyian, amelyben a kereszténységnek egyetlen változata létezik. Az még belefért, hogy különböző uralkodók vannak, de az már nem, hogy vallási sokféleség legyen. Ez a dinamika okozta, vonja le a következtetést Stephen Toulmin történész, hogy a konfliktus ilyen méretűre eszkalálódott, és Németország, illetve Csehország egyfajta „gladiátorarénaként” szolgált. Az viszont forradalmi volt, ahogy megoldották a konfliktust. A vesztfáliai békét sok történész mindmáig az európai történelem egyik legfontosabb pillanatának tekinti. Miután a harcoló felek szinte teljesen feldúlták a földrészt, és teljességgel kimerültek, többé-kevésbé kényszerűségből olyan megoldást választottak, amelyben folytatódhatott Európa elvilágiasodása, minden állam maga választhatta meg a vallását, azaz cuius regio, eius religio. Ahogy George Pagès történész 1970-ben megfogalmazta: „A vesztfáliai béke az egyesült kereszténység eszméje helyére az önálló államok, a nemzetközi közösség eszméjét állította. […]” Ebben az olvasatban a határok többé-kevésbé pozitív, toleráns létezőkként jelennek meg, szükséges eszközként, mert végső soron mindannyian másmilyenek vagyunk. De ezt érdemes mélyebben is átgondolni. Mert a „vesztfáliai” tulajdonképpen nem volt jó lépés, mondja Inayatullah és Blaney. Azzal, hogy a különbségeket határok mögé rejtjük, még nem tanuljuk meg, hogyan kezeljük azokat. A szerzők szerint a határ változat arra, hogyan kerülhető el agresszívan a Másikkal való érintkezés, és azt jelzi, hogy nem vagyunk képesek komolyabban foglalkozni a különbségekkel. A különbségben veszélyt látunk, a homogenitásban viszont a stabilitás és a rend alapját. „A [vesztfáliai] korszak szellemi öröksége a különbséggel szembeni fokozott bizalmatlanság, ahelyett hogy a másik iránti nyitottságot ösztönöznénk, vagy olyan megközelítést, amely a különbséget segélyforrásnak tekinti.” Ennek az örökségnek az az egyik legnyilvánvalóbb hosszú távú következménye, hogy a 19. században létrejött a nacionalizmus, az a doktrína, amely a Másikhoz határokkal és bizalmatlansággal viszonyul. „A behatárolt politikai közösség megkonstruálja a határokon belüli és kívüli másokat (ahogy azok is őt). A Másik más államok, külföldi csoportok, importált javak és külföldi eszmék formájában örök fenyegetésként jelenik meg […]” Hát igen, valóban így is fel lehet ezt fogni. És, be kell valljam, fájdalmasan ismerősnek tűnik.

Ne keresd a könyvet, itt van.

Szerző: