Olvass bele Antonio Talia A 106-os út című könyvébe

Antonio Talia 1977-ben született Reggio Calabriában. Helyszíni tudósítóként dolgozott Pekingben, ahol olasz és kínai feketepénzek útját követte; Svédországban, ahol utcai galeriket kutatott fel; Indonéziában, ahol a dzsihádizmus mindennapjait vizsgálta; Hongkongban, ahonnan törvénytelen pénzügyi műveletekről számolt be. Több külpolitikai rádióműsornak volt szerkesztője, főként a Radio24 adón.

104 kilométernyi 106-os út a Jón-tenger és az Aspromonte-hegység közötti szűk parti sávon, Reggio Calabria és Siderno között, mindössze másfél óra, de ha a leágazásokat is végigjárjuk, öt kontinensre juthatunk el, és negyvenévnyi bűnözés történetét ismerhetjük meg. A 106-os utat bejárva a világméretű  ’ndrangheta-jelenség forrásához jutunk, és olyan bűnszervezetet ismerhetünk meg, amely egyszerre képes ősi rítusokkal ünnepelni egy Szűzanya-szobor előtt, és több millió euró értékben veszélyes nemzetközi pénzügyi műveleteket bonyolítani, vagy embereket kivégezni.

Részlet a kötetből:

BEVEZETÉS

Vörössel kevert égszínkék fény szűrődik be a templom üvegablakán, és megvilágítja a kopasz férfi arcát: mély ráncok és sűrű kackiás bajusz. A frank királyok arcvonásai köszönnek vissza; tudod, akiket a gótikus katedrálisok domborművein látsz márványba faragva, de képtelen vagy megjegyezni, hogy ki melyik dinasztiához tartozott. Csakhogy ez a képzettársítás vakvágányra visz, mert a templom a Jón-tenger partján, a Reggio Calabria melletti kísértetfaluban, Pentedattilóban található, a férfi pedig nem frank király, hanem Claudio Rodà.

Egyébként Claudio Rodà ha a frankokat nem is, Franciaországot jól ismeri: több mint harminc évet töltött az északi országrész bányáiban. Aztán kis ideig az Azúr-parton költötte a nyugdíját – meséli immár franciával kevert és némiképp raccsoló olaszságával –, de unatkozott. Ezért feleségével úgy döntöttek, hogy visszatérnek Calabriába, újra belakják a régi tengerparti házukat, és öregségüket abban a faluban töltik majd, amelyet mindketten kamaszként hagytak el.

Claudio úr három éve gondozza Pentedattilo templomát: átcsiszolja a fapadokat, szögel, rögzíti az ablakkereteket és az ablaktáblákat. A legalább negyven éve teljesen elhagyott település közepén emelkedő, holtakkal teli templomban évközben csak néhány esküvőt tartanak. Amúgy, folytatja a mesélést, a környéken nem mindenki nyugszik itt békében. Egyszer például rajtakapott három tolvajt, és a bajsza alatt megjelenő röpke mosolyból, valamint gyors kézmozdulatából arra lehet következtetni, hogy nem csak arra szorítkozott, hogy pár hangos szó kíséretében elzavarja őket. Claudio úr keze pontosan az a fajta kéz, amivel nagyon nem szeretnél találkozni, ha éppen templomot rabolsz.

A Péter és Pál apostoloknak szentelt kápolnában nyugszik az Alberti család néhány képviselője, talán a környéket belengő szindróma első dokumentált áldozatai. A történetet itt mindenki ismeri: 1686. április 16-ának éjjelén Bernardino Abenavoli báró embereivel betör az Alberti család kastélyába, ami alig két utcával van a templom felett, ahol most vagyunk. Lorenzo Alberti márki valamivel korábban feleségül vette Caterina Cortézt, a nápolyi alkirály tanácsadójának lányát, sőt húga, Antonietta kezét is odaígérte újdonsült sógorának, don Petrillo Cortéznek. A kettős húzás arra szolgál, hogy a kicsiny helyi nemesség köréből kilépve az Alberti család megindulhasson a rangosabb fővárosi arisztokrácia felé. Csakhogy Antonietta bőrére és kezére már elkezdődött egy játék: az Albertik Bernardino bárónak ígérték a lányt, s a frigy a két család közötti hosszú határviták és ellenségeskedések végére tett volna pontot. Amikor azonban Bernardino értesül róla, hogy egy rangosabb spanyol kérő miatt hoppon maradt, éjszaka lerohanja szomszédját, és lemészárol 16 embert – köztük Lorenzo Albertit is, akit először puskával sebesítenek meg, majd tizennégy tőrdöféssel kivégeznek –, aztán elrabolja Antoniettát és Petrillót is, aki, mint spanyol nemesúr jó szolgálatot tehet még túszként.

Ez a történet ismertebb változata. Ám errefelé a történetek gyakran több változatban is elterjednek, megsokszorozódnak, és a tények összekuszálódnak. A korabeli dokumentumok több változatban is ránk hagyományozták az eseményeket: egyes források szerint Bernardino és Antonietta között volt egy titkos egyezség, miszerint a báró nem fogja megölni a riválisait, csak elszökik a lánnyal. Ez így is történt, csak Bernardino emberei a helyszínen maradtak, és „önszorgalomból” mindenkit lemészároltak. Mindenesetre tény, hogy Bernardino és Antonietta három nappal később összeházasodnak. Az alkirály közben értesül a vérengzésről, elküld egy különítményt, amely ostrom alá veszi Montebellót, majd Antoniettát kolostorba küldik Reggio Calabriába, Pentedattilo kastélyának falcsipkézetére pedig – miheztartás végett – kifüggesztik hat támadó levágott fejét. Bernardino megmenekül, és néhány év elteltével hamis néven lép be az osztrák hadseregbe. A velencei csapatok támogatására indított katonai akció során egy török ágyúgolyó végez vele.

Túl azon, hogy Alberti márki sírhelyét gondozza, és elijeszti a tolvajokat, Claudio Rodà emlékeket is őriz. Mióta elkezdett a templommal foglalkozni, a környékbeliek régi fényképeket hoznak neki, amiket ő bekeretez és elhelyez a sekrestye fölötti helyiségekben. A termek falára függesztett fekete-fehér képeket mutat; rajtuk családok és divatjamúlt arcok – kiálló járomcsontok és hatalmas szemek –, melyek terebélyes családfák ágaira helyezett kis keretekben kapnak helyet. Időtlen idők óta eltűnt vagy évtizedekkel korábban a világ más részére szakadt emberek arcai. Claudio úr ugyanolyan féltő figyelemmel őrzi e fotókat, ahogyan az oltárt és a sírhelyeket gondozza, és ha valaki érdeklődik az egykori ismerősök felől, megpróbál válaszokat is adni. Mi lett Domenica nénivel? Már Dominique a neve, ’62-ben hozzáment egy bizonyos Stephan Holzhoz, és valahol Németországban él. Francesco Marrariból Frank lett, New Jerseyben temették el, és bőven túlélte a nyolcvanat. De nem mindig sikerül összefércelni a történet szálait. Néhány családfán az ágakat a környékbeli szindróma támadja meg. Ezek az ágak durván letörnek.

Pentedattilótól délre, a dombok alatt vezet a 106-os főút, amely Reggio Calabriából indul, párhuzamosan halad a Jón-tengerrel, és Calabria határain túl ér véget. Ha megpróbáljuk összeilleszteni a családfákat a 106-os út térképével, olyan rejtett, szövevényes atlaszt kapunk, amelyen rokoni szálak, gyakori vezetéknevek, keresztnevek fonódnak egybe, majd halványulnak és tűnnek el a felszín alatt, hogy aztán két vagy három nemzedék múlva a föld másik felén bukkanjanak elő.

Kilépünk a sekrestye erkélyére, ahonnan a tengerpart és a dombok közötti szűk útszakaszra látni. Ha északra fordulunk, a hegyek felé, háttal a tengernek, megpillantjuk Montebellót: háromszáz évvel Abenavoli báró után, 1968-ban itt születik Giuseppe Pensabene, aki 1985-től kezdődően válik az Imerti család egyre tapasztaltabb katonájává a második ‘ndrangheta-háborúban, majd a nyolcvanas évek végén átköltözik északra, a lombard Brianza-vidékre, és 2010-ben – a Crimine–Infinito művelet nyomozásainak lezárultával – az egyik legfontosabb északolasz család vezetői posztjára kerül, és a Pápa ragadványnevet kapja. 2014-ben tartóztatják le, mivel több millió euró értékű – Dubajon át Hongkongig érő – pénzmosás nyomaira bukkannak a környezetében.

Ha a sekrestyéből keletre pillantok, Bova Marina falucskát látom, annak az Antonino Vidalànak a bázisát, akit 2018-ban adtak ki a szlovák hatóságok Olaszországnak. A vád ellene kokainkereskedelem. Néhány hónappal korábban Vidalàt Martina Kušnírová és partnere, egy európai pénzügyi csalássorozatot leleplezni próbáló újságíró, Ján Kuciak meggyilkolásának vádjával tartóztatták le. A kettős gyilkosság következtében mondott le a szlovák kormány.

Ha Pentedattilo sekrestyéjéből elindulva felkapaszkodom a hegyekbe, hogy még nagyobb rálátásom legyen a tájra, és aztán ott fenn még mindig keletre nézek, akár San Luca körvonalait is kivehetem a távolban: ebből a faluból származnak a 2007. augusztus 15-én lezajlott németországi vérengzés elkövetői és áldozatai is; a Pelle–Vottari klán öt tagját ölték meg aznap Duisburgban.

Claudio Rodà elköszön és visszatér a családfáihoz. Én pedig most északra nézek, oda, ahol Oppido Mamertina házai látszanak. Ez a szülőfaluja Francesco Mad Frank Madafferinek, aki szintén 2007-ben próbálta meg révbe juttatni – Melbourne kikötőjében – a történelem legnagyobb ecstasyszállítmányát. És már csak 80 kilométert kellene megtennem északkelet felé, hogy elérjek Sidernóba, a Commisso család szülőföldjére. Ők Vancouverben terítették a heroint, egész Ontarióra kiterjedő védelmi pénzt szedő hálózatot működtettek, valamint bérgyilkosságokra szerződtek Kanada és az Egyesült Államok területén.

És így tovább faluról falura; a szindróma mind bonyolultabb rétegződésben jelentkezik, aztán szétterül a négy égtáj felé. A 106-os főút nem csupán part menti országút, hanem egy nemzetközi jelentőségű, statisztikákkal bizonyítható gyalázat: eléggé biztos vagyok abban, hogy nem létezik a világon még egy olyan „bűnsűrűségű” terület, mint az a 104 kilométeres útszakasz, amely Reggio Calabria és Siderno között húzódik. Ebből következik, hogy a szindrómának szükségszerűen alkotóelemek és feltételek olyan egyedi kombinációjának kell lennie, ami nem máshol, csakis itt alakulhatott ki.

Úgy vélem, a titok felfejtésének egyetlen módja, ha végigjárjuk mind a 104 kilométert.