A fesztivál rádió.
Egész évben zene.

 

Open Air Rádió

Olvass bele Berta Ádám Gyermekkorunk legszebb nyara című kötetébe

2024. április 9., 11:06

Berta Ádám 1974-ben született Szegeden. Első prózakötete 37 éves korában jelent meg. Azóta írt öt regényt, tavaly jelent meg első meséje Agócs Írisz illusztrációival. Ez a harmadik novellagyűjteménye – amibe most bele is olvashatsz.

Berta Ádám rövid történeteiben ismerősség és elvágyódás, párkapcsolatok és remények kérdései foglalkoztatják. 2020-ban – e kötet nyitódarabjáért – Hévíz Irodalmi Díjat, 2021-ben Baumgarten-jutalmat kapott.

Részlet a kötetből:

AHOGY KIKELNEK A TEKNŐSBÉKÁK
Ha nem feltétlenül muszáj, nem nyitom ki a számat. Tudok spanyolul. Talán azzal kezdődött, hogy rendeltem egy pisztolyt az interneten. Nem volt drága, és gyorsan kihozták. Megvettem a repülőjegyet.
A pisztoly műanyagból van. Alaposan fel kell tölteni, kábellel, mint egy mobiltelefont. Ha meghúzod a ravaszt, édes, vaníliáspéksüti-szagot lő ki – összevetésképp a budapesti metróaluljárókban terjengő Princess-illatfelhőt tudnám említeni. Jó pisztoly, elég messzire eljuttatja a szagot, amit percekig érezni lehet. Azt hiszem, ekkor kezdett formálódni a terv a fejemben. Az volt a lényeg, hogy valami furcsát csináljak, ami mindenkit kizökkent. Először a nemzeti parkok jutottak eszembe, mert azok úgy működnek, mint egy nagy vendégség. Az állatok a vendéglátók, az ember bevonul, eltölt pár órát, az ösvényeken marad. Ha összefutsz véletlenül egy állattal, az van az arcára írva: köszi, hogy beugrottatok. Sötétedés előtt lehet húzni vissza a szállodába, ottalvós buli kizárt.
Szóval biztonság kedvéért vittem sátrat. Összevissza agyaltam, nem voltak meg a kontúrok, útban az első nemzeti parkba mégis elképesztő konkrét lett az egész, kiélesedtek a részletek, azt hiszem, a kishajóban már pontosan tudtam, mi a vezérfonál. Három órán át mentünk egy bonyolult csatornarendszerben, egyedüli utasként ültem a tíz-tizenkét személyes, motoros dzsunkában. Igaz, ez általában véve is jellemző rám: nem szólok senkihez, de az emberek attól még időről időre beszélni kezdenek hozzám.
Ez a hajós például mindig ugyanazt mondta, és egyre idegesebben. Reméltem, nem vár választ, néha bólintottam, nehogy felingereljem.
– Ez mesterséges, ez természetes – kántálta, aztán pár percig csendben maradt. Főleg a kormányt tekerte, ha muszáj volt, néha elvette a gázt.
Magunk mögött hagytunk néhány hosszabb, egyenes csatornaszakaszt. Minden elágazásnál ismétlődött a rituálé.
– Ez mesterséges, ez természetes.
A csatorna különböző ágai felé hadonászott.
Barátságos képet vágtam, és bólogattam, nehogy magamra haragítsam. Alakoskodni rettentő jól tudok. Először azt hittem, az a szabály, hogy a mesterséges csatornarészek egyenesek, a természetesek görbék. De a természetesnek nevezett ágakban is egyre több egyenes szakasz következett. Összezavarodtam, kivertem a fejemből az egészet.
Eszembe jutott, hogy a pisztoly csomagolásában sok nyelvre lefordított használati utasítást találtam. Magyarul meglepő módon vadállat frusztráló készüléknek nevezték el. A rövid szövegben ez szerepelt: Alkalmazható: kíméletes állatkínzás, -heccelés céljából. Anyaga: poliészter. Figyelmeztetés: a készülékkel a közel merészkedő állatot ne bántalmazzuk. Rendeltetésszerű használat során egy helyet vagy tárgyat illattal alaposan ellátunk, hogy a vadállat frusztrálódjon, azt higgye, van ott élelem, aztán semmit se találjon, miközben az érzékszervét ingerli az ínycsiklandozó szag. Azon az estén megdöbbentem a használati utasítás szadista szemléletén. Van rá mód, hogy pozitívabb céllal használjam ezt a jó kis pisztolyt, gondoltam, és kidobtam a soknyelvű, harmonikaformán hajtogatott papírlapot.
A kishajóban ültem, kizökkentett a bambulásból az egyre feszültebb kántálás – Ez mesterséges, ez természetes… ez mesterséges, ez természetes! –, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Néztem a fákat, a lombjukat, a vizet, a kidőlt fatörzseket, rajtuk a totál mozdulatlan krokodilokat. Kezdtem ráhangolódni a környezetre. A hajós végeredményben ártalmatlannak bizonyult. Mikor kikötött, fürgén elslisszoltam mellette, és már bent is voltam a szálláson.
Álomtalan éjszaka.
Ja, előtte történt valami: kimerészkedtem az estébe, a sétálók közé, hátha találok guszta kaját. Utcabál folyt. Egy plakáton Tarzan nevű szolgáltatást hirdettek. Olyas- minek tűnt, mint a zip lining, csak természetes összetevőkkel. Nyilván indával kell menni, nem drótkötélen, gondoltam. Eszem ágában se volt kipróbálni. Hozzám lépett egy ember sörösüveggel a kezében, rám nézett, és kifordította a szemgolyóját. Olyan volt, mint a vuduról szóló horrorfilmekben azok a szereplők, akik magukon kívül táncolnak. Gyorsan elmentem onnan.

Másnap reggel jegyet vettem a nemzeti parkba. Élénk színű esőkabát, idétlen dzsungelkalap, bokánál a cipő, nadrág és zokni gondosan egyeztetve, nehogy a rovarok meghívásnak véljenek egy apró rést. Éreztem, főni kezdek, mert egy szál pólós idő volt, na de csekélységek engem még nem tántorítottak el. Vittem a sátrat. A bejárat közelében egy nagy tábla volt, a felirat szerint a majmokat nem szabad etetni, többek közt azt írták, „a banántól a majom foga kirohad”. Előreindultam az erdőben. Az ösvény lila kavicsokkal volt kirakva, a talajon fényes feketére rohadt levelek hevertek szerteszét. Kis híján bekakiltam, mert bubogó hang ütötte meg a fülem. Nem tudtam, mi lehet az. Kicsit ahhoz hasonlított, mint amikor nincs meghúzva egy csavar a mopeden, beindítod, és a rázkódástól berezonál a kilazult alkatrész, csak hallatszott, hogy itt nem fémről van szó. Először távolról hallottam, máris a közelemben volt, és mindig kiszámíthatatlan irányokból, puhán, bársonyosan berregett. Mintha a körülöttem levő tárgyak is berezonáltak volna tőle. Kirázott a hideg, lassan nyugodtam meg. A bozótból tétova dörmögés vagy röfögés hallatszott, ennek gazdájával se találkoztam. Tíz-tizenöt percig sétáltam, a fák között szembejött egy őz. Térképen láttam előzőleg, hogy az ösvény egy helyen bevisz a majmok birodalmába. Arrafelé indultam, ehhez át kellett vágnom a központi tisztáson, ahol büfé, ajándékbolt és vattacukor árus alkotta a civilizáció kis szigetét. Az árusokat óriási tömeg vette körül, minden irányban emberek lófráltak, óvatosan kerülgettem őket. A közelben bekapcsoltak egy durván nagy teljesítményű gépet, lombvágó vagy fűnyíró lehetett, egy-két másodperc múlva leállították. Nyilván szerelők vagy karbantartók voltak, nem látszottak a fák között. Válaszul a majmok fenyegető hangdemonstrációt tartottak. Mintha majomtorkok ezreiből tört volna fel az ijedtségtől agresszív, huhogó kórus.

A tisztást elhagyva megint láttam egy táblát, a majmok birodalmába vezető utat mutatta. Errefelé rengeteg ember járkált, aminek nem szoktam örülni, de most jól jött. Nyolc darab ananászos péksüti volt nálam, hiába kötöttem be a zacskó száját, nyilván érződött az illatuk. A dzseki alatt a pisztoly markolatát szorítottam. Az ösvény lefelé vezetett a domboldalon, majmok táncoltak a fákon, ugrándozva szórakoztatták a látogatókat. Mókásabb és játékosabb lényeket el se lehetett volna képzelni. Kicsik és tündériek voltak, a koponyájuk gyerekökölnyi.

Az ösvény végén kis pihenőhely következett. Két pad, információs tábla, kilátó a tengerre, ha azt vesszük, taktikai szempontból zsákutca. Kicsit leültem pihenni. Tömeg volt rendesen, cserélődtek a turisták a kilátó korlátjánál, többen videóra vették a kergetőző majmokat, fotókat lőttek a mobiljukkal.
Visszaindultam felfelé. A majmok ekkor másképp viselkedtek, dühösen fújtak, vicsorogtak, egészen közel jöttek. Az egyik a korláton ugrált mögöttem, a másik bal kéz felől tartott sakkban. Szaporán lépdeltem, szorosan fogtam a zsákot, benne a sok ananászos sütivel. Nem adom, gondoltam. Megvédem a sütiket.

– A kaját akarják a zsákodból – mondta az egyik turista angolul.
– Az én zsákomban nincs kaja – feleltem.

Ügyeltem rá, hogy mindig legyen köztem és a majmok között legalább egy turista. Élőpajzs fedezékében vonultam ki a veszélyes csapdából. Leültem egy nyugis, homokos beachen, a pálmáktól kellő távolságra, mert tudtam, hogy a majmok a fák közelében maradnak. Ebédidő volt, a zsákba nyúltam egy sütiért, de a pisztoly akadt a kezembe. Gondoltam, muszáj kipróbálnom.
A majmok, amíg befelé haladtam a csapdába, játékosak és cukik voltak. Azt hittem, tömve lesz emberekkel a kilátó, szembetalálkoztam egy-két emberrel, akik kifelé tartottak, bár előzőleg zsúfoltabb volt a lépcső. Odalent viszont nem volt senki. Négy majom közeledett felém, hátranéztem, láttam még ötöt a közvetlen közelemben. Tudtam, az egyik biztos rohamozni fog, a táska a célpont. Előkaptam a pisztolyt, megcéloztam egy ágat pár méterrel odébb. Hosszú ideig húztam a ravaszt, vaníliás illatba borítva a faleveleket. A majmok eleinte nem reagáltak, túlságosan lekötötte őket a terv, a zsákom megszerzése, de mindenfelé terjedni kezdett az édes illat. Két majom elbizonytalanodott. Újabb ágakat vettem célba, szisztematikusan mindet belőttem vaníliával. Ügyeltem, hogy ne a lépcsősor közelében levő ágakat válasszak. Távolabbról elindult egy-két majom, izgatottan nyaldosták a leveleket. A geng tagjai, amelyek körülfogtak, egymásra néztek. Átfutott rajtuk, hogy talán lemaradnak valamiről. Szinte egyszerre indultak a különböző vaníliás ágak és levelek felé.
Háborítatlanul lépcsőztem fel. Menet közben eltettem a pisztolyt. Érthetetlen, de lefelé se jött senki, amíg kiértem a majmok birodalmában található kilátótól. Mintha egy kis időre lezárták volna a látogatók elől. Visszamentem a nyugis, homokos beachre, ahol korábban ücsörögtem, és egy szuszra benyeltem az összes sütit. Finom langyosak voltak. Később a bubogó hang forrását is meg- pillantottam: apró barnásfekete lény, a hangját leszámítva ártalmatlan. Nem tudtam eldönteni, ízeltlábú, denevér vagy madár.
Továbbmentem, folyótorkolathoz értem. Gondoltam, átvágok a túloldalra, úgyhogy térdig feltűrtem a nadrágszáramat. Langyos, poshadó vízben gázoltam. Túloldalt a páfrányok takarásából előtűnt egy ácsolt tábla. Rajta a felirat: ne etesd a krokodilokat. Sebesen visszajöttem a folyó innenső partjára.
Délután kajakot béreltem, a cuccomat a parton hagytam – miután az összes péksütit megettem, nem maradt benne semmi, amire vigyáznom kellett volna –, és kieveztem az öbölbe. Egyébként, ami a cuccok elhagyását illeti, ezen sokat filózok. Soha nem dobok ki semmit, elajándékozni se szoktam. Bár képes lennék szabadulni egyes ruhadaraboktól! Mindjárt más lenne a helyzet. Így viszont szükségszerű, hogy az összes göncöm élettartama azzal záruljon le, hogy elhagyom.

Ne keresd a könyvet, itt van.

Az író Cser Kiadónál megjelent további kötetei:
A kígyó feje (2020)
Magamat rajzolom középre (2021)
Szöszmösz, a tündéregér (2023)

Szerző:
Egy valóra vált szerenád – pályaelhagyó tanároktól búcsúztak volt diákjaik a Radnóti Színházban
máj. 21., 22:02
Az Only The Poets nyit Yungblud előtt
máj. 20., 18:34
Új dallal jelentkezett a Body Count – hamarosan élőben is hallhatjuk
máj. 20., 18:30
A SopronFesttel kezdődik a hétvégén a fesztiválszezon
máj. 15., 22:14