Olvass bele Flea LSD gyerekeknek című önéletrajzába az Open Air Rádió oldalán!

„Egész életem arról szól, hogy keresem énem legmagasabb megnyilvánulási formáját, illetve kutatom a lélek legmélyebb rétegeit. Gyakran megakaszt ez a versenyszellemű világ, vagy épp saját egóm csapdájába esem, de rendületlenül kitartok, keresem a szépséget, és igyekszem elengedni magam, hogy átérezhessem a pillanat mély igazságát. Ez az égető vágy mindig is ébren tartotta bennem a kíváncsiságot, arra sarkallt, hogy kutassam tovább, hogyan tudok egybeolvadni a végtelen szellemmel. Ehhez minden eszközt megragadtam, nagyon vad, gyakran bizarr, önpusztító helyzetekbe keveredtem, mert nem értettem, hogy mit miért csinálok, illetve nem tudtam a dolgokat irányítani. De a vágy továbbra is éget, én pedig tovább tanulok. Miközben bensőm hajt előre, nagyon remélem, hogy utamnak ez a könyv is fontos részévé válik. Nincs más választásom, mint hogy hagyjam, hogy az istenek szüntelen ki- és belégzésükkel könyörtelenül nyomjanak előre, és közben jöjjön, aminek jönnie kell: megadom magam az isteni, kozmikus ritmusnak, hogy vigyen tovább és tovább…”

„Egészen furcsa módjait találtam annak, hogy megmagyarázzam apa távozását. Kábé tízéves koromban olvastam Hunter S. Thompson Hell’s Angels – Vad rege az Angyalokról című könyvét, és utána állandóan az a kép jelent meg a fejemben, hogy anyám odajön hozzám, és komolyan, mogorván azt mondja: „Michael! Apád a Pokol Angyalainak tagja.” Elképzeltem, hogy én is szerepelek abban a drámában, amelyben apám egy motoros banda tagja, olyan, mint mondjuk Racer X a Speed Racer – Totál turbó című filmben. Azért kellett ilyen történeteket kitalálnom, mert a felnőttek sem nekem, sem a nővéremnek nem magyarázták el érthetően, hogy mi történt. Rengeteg rémisztő veszekedés után apám egyszer csak elment, és senki sem magyarázta meg, hogy ez miért történt, illetve senki sem kérdezte meg tőlünk, hogy mit érzünk. És nem kitaláció, hogy Hunter S. Thompson könyvét olyan fiatalon olvastam. Mindent elolvastam, ami a nappalinkban a kezem ügyébe került. És már akkor, tízévesen olvastam olyanokat, amik tele voltak indulattal. Imádtam az összes könyvet, a legártatlanabb Roald Dahl-kötetektől Mario Puzo A Keresztapájáig, és hiszem, hogy mindegyik a javamra vált. Az őszinte, lényegre törő művészi kifejezési formák sohasem ártottak nekem. Egy kivétellel…”

„Nyolcéves vagyok. Anyám és (a nevelőapám) Walter egy vasárnap délután bulit rendeznek az új házunkban. Rengeteg kaja és pia van, fűszag terjeng a levegőben, és a jelenlévők mind jól érzik magukat. Az emberek fele fekete. (Új életünk egyik legcsodálatosabb hozadéka az volt, hogy különböző etnikumú emberekkel ismerkedhettünk meg.) A nappaliban egy kis, egyszerű dobfelszerelést állítottak fel a dohányzóasztal helyén, mellette nagybőgő és egy csomó fúvós hangszer tokja sorakozik. Ide-oda rohangálok izgatottan az emberek között, akik közül mindenki veszi a fáradságot, hogy beszélgessen, viccelődjön, nevetgéljen velem. Papírtányérok hevernek mindenhol, rajtuk anyám sajtos makarónijával, és mindenütt elhagyott, rúzsfoltos, félig telt poharak. Aztán a férfiak előveszik fúvós hangszereiket, a dobos ráver néhányat a dobjára, Walter pedig felállítja jókora, német nagybőgőjét. „A ’Cherokee’-t játsszuk! Gyors tempó. Egy-két-egy-két-há-négy! BUMM!” Belevágnak, az agyam eldobom, szinte LEBEGEK, fénysugarak hatolnak át a testemen, a padlón fetrengek, nevetek, körülöttem falak, szőnyeg, plafon, ablak, izzadság, lábdob és mindent beterítő arany szín… Szétröhögöm az agyam a gyönyörtől, a ritmus ide-oda dobál a földön, eksztázisban, transzban vagyok, és soha életemben nem gondoltam volna, hogy valami ilyen jó érzéssel tölthet el. Felkelek, közelebb megyek a zenészekhez, hogy megnézzem őket magamnak. Walter a nagybőgője fölé görnyed, a dobos lezserül nyomja, arcán laza cigaretta-mosolyával, a fúvósok fújnak és szívnak, közben koncentrálnak, a zongorista pedig mindent beleadva rögtönöz. Az sem lett volna ennyire varázslatos, ha Mózes előttem választotta volna ketté a tengert, vagy a kutyám hirtelen a királynő angolságával szólal meg. Ez kurvára nem olyan volt, mint amikor gyerekek játszanak egy sikátorban a seprűiken, ez valós volt, és az érzés, ami akkor ott magával ragadott, a mai napig ösztönöz.”

„Az utcán szembejövő emberek arcán is kerestem a szeretetet. Mivel otthon a szüleimhez nem tudtam közelebb kerülni, a barátaim jelentettek számomra mindent. Belül valami eltört bennem, és szerettem volna, ha valaki meg tudja javítani. És lám-lám, egyszer csak felismertem, hogy vannak mások is, akik ugyanúgy szeretetet keresnek, mint én. Hatalmas szeretetéhség munkálkodott bennem, de az ösztöneim azt súgták, hogy ha nem veszek tudomást, azzal teljesen be fogom zárni a szívem. A szívemet viszont nyitva kellett tartani, bármi áron, bármilyen fájdalom árán is. De olyan erővel szomjaztam a szeretetre, hogy egyáltalán nem voltam már ura a helyzetnek. Gyakran pánikba estem attól, hogy kétségbeesve próbálok ennek a vad örvénynek a felszínén maradni. Hosszú időbe telt, mire megtanultam benne úszni, a tetején lebegni, vagy a partján megpihenni.”

„Amikor aznap hazamentem az iskolából, azt mondtam anyámnak: „Képzeld, találtam végre valakit, akivel tudok beszélgetni.” Anthony azt mondta az édesanyjának: „Találtam valakit, aki mindenben benne van, amiben én. Az életben nem volt még ilyen barátom.” Kapcsolatom Anthonyval… nos, azt hiszem, hogy ha érteném, akkor elszivárogna belőle a kozmikus energia, de ennek valós veszélye nincs, mert a mai napig megfoghatatlan. Az, hogy találkoztam vele, megváltoztatta az életemet. Intenzív kötődéseket és kihívásokat, párbajokat kereső természetünk kémiai reakciója volt ez. Megtaláltam a tökéletes cinkostársat, aki ugyanúgy szart a konvenciókra, mint én. Anthony jóképű ördög volt. Én egy komikus, de rettenetes Gábriel voltam, egy kobold, egy Puck, egy Pán…”

„És bármennyire is különbözünk Anthonyval – mindenben az ellenkező végletet képviseljük –, úgy rendelte a sors, hogy ezt az életet együtt nyomjuk végig. Barátságunk során rengeteget vitatkoztunk és veszekedtünk, de a szeretet kettőnk között valódi, és természetünknek köszönhetően mindig felülkerekedik mindenen. Semmi kétség: két negatívból pozitív lesz, és a mágnes északi és déli pólusa között energiaáramlás jön létre. Két furcsa szerzet vagyunk, mindig azok voltunk, és mindig is azok leszünk.”

„Egy este, amikor a szüleim nem voltak otthon, szuper durván bebélyegezve úgy döntöttünk, hogy megdobálunk tojással egy srácot a suliból, csak mert nem bírtuk őt. Normális kis hülyegyerek volt, de úgy éreztük, azt gondolja rólunk, fura arcok vagyunk, és lenéz minket. Kábé ötsaroknyira lakott tőlünk. Úgy döntöttünk, hogy anyaszült meztelenre vetkőzünk, és anyám rúzsával mindenféle ábrákat rajzolunk magunkra. Elindultunk a hollywoodi éjszakába, anyám élénkvörös rúzsával kifestve, a kezünkben tojásokkal. Rohantunk végig az utcán, és miközben szétröhögtük az agyunkat, közeledtünk a célpontunk házához. Odaértünk, és becsöngettünk. Meztelenül álltunk az ajtóban, készenlétben: bárki ajtót nyit, megdobáljuk. EZZEL MAJD MÓRESRE TANÍTJUK ŐKET, MERT AZT GONDOLTÁK, HOGY FURA ARCOK VAGYUNK! De senki nem nyitott ajtót, úgyhogy visszarohantunk hozzánk. Útközben emberek kiabáltak ránk mindenfélét, és lehet, megdobáltunk egy random járókelőt tojással, nem emlékszem. Nagyon durva érzés, amikor az ember az otthonától néhány saroknyira van – meztelenül. Magasról leszartunk mindent.”

Az LSD gyerekeknek megrendelhető itt, illetve július 20-ától kapható a könyvesboltokban.